Szeretjük a mikrogazdálkodói beszámolót? Miért igen, miért nem? (2.rész)

Az írás első részében a mikrogazdálkodói beszámolót a mellette kardoskodók nézőpontjából vizsgáltuk. Most az ellentábor érvei következnek.

Azok a könyvelők, akik semmilyen körülmények közt nem “vetemednének arra”, hogy megbízóiknak ezt a beszámolóformát javasolják, azzal indokolják leplezetlen ellenszenvüket a “mikroval” szemben, hogy (legalábbis szerintük):

• sok a részletszabály,
• “szörnyű” a kötelező számlakeret-tükör,
• kifejezetten ódzkodunk a vevői követelések értékvesztése, a terven felüli értékcsökkenés és a készletek értékvesztése elszámolására vonatkozó szabályoktól,
• az Szt. általános szabályai szerinti beszámolót készítő ügyfeleik mellett új szabályrendszert kell megtanulnia, és követnie az amúgy is agyonhajszolt könyvelőknek,
• nincs kiegészítő melléklet, és ez- illetve maga a mikrogazdálkodói beszámoló- hátrány egy esetleges hitelkérelem elbírálásakor, stb..

Nézzük meg fentieket közelebbről!

VEVŐI KÖVETELÉSEK ÉRTÉKVESZTÉSE

A követelések értékvesztésének elszámolására az Szt-től eltérő, sajátos szabályokat tartalmaz a kormányrendelet: az elszámolás korosítás alapján történik. Ez azt jelenti, hogy a 100 ezer forint egyedi bekerülési érték fölötti, az üzleti év mérlegfordulónapján fennálló és a mérlegkészítés időpontjáig pénzügyileg nem rendezett követelések év végi értékelésekor értékvesztést kell elszámolni, ha a követelés a mérlegkészítés időpontjában

• több, mint 180 napja lejárt, a bekerülési érték 30 %-ának összegében,
• több, mint 270 napja lejárt, a bekerülési érték 50 %-ának összegében,
• több, mint 365 napja lejárt, a bekerülési érték 100 %-ának összegében.

Az Szt. általános szabályai szerint a vevői követelések értékvesztéséről az adós egyedi minősítése alapján kell dönteni. Ezzel szemben a mikrogazdálkodói beszámolót készítőknek a fentiek szerint – azaz akkor, ha a vevői követelés értékei és a lejárati idejük eléri a kormányrendelet szerinti összeget és késedelmes napok számát- kötelező az értékvesztés elszámolása. Úgy is megfogalmazhatnánk ezt, hogy a vevői tartozásokkal kötelező rontani a cég eredményét. Ez pedig csökkenti az osztalékra fordítható összeget, a társasági adótörvény szerint számított adótehertől függetlenül is (bár természetesen az is megnyirbálja az osztalékkeretet).

A tulajdonosok jövedelem-elvárásain túl az eredmény nagyságrendje (bármekkora is a társasági adó, nagyobb összegű adózás előtti eredményből ennek levonásával nyilván több marad, mint egy eleve karcsú számviteli eredményből) adott esetben fontos lehet banki hitelfelvételnél, esetleg egy pályázatnál, vagy akár a lehetséges üzleti partnerek (lehetnek köztük akár befektetők is) szemszögéből nézve is. 

A TERVEN FELÜLI ÉRTÉKCSÖKKENÉS ELSZÁMOLÁSA

A terven felüli értékcsökkenés és az értékvesztés elszámolását egy ún. „30%-os szabály” határozza meg. Arról van szó, hogy értékkülönbözetet akkor kell elszámolni, ha az a 30%-ot meghaladja. 

Terven felüli értékcsökkenésként kell az immateriális jószágnál, a tárgyi eszköznél elszámolni a könyv szerinti érték és a mérlegkészítéskori piaci érték különbözetét, ha az év végi értékelés során az eszköz mérlegkészítéskori piaci értéke tartósan és legalább 30 %-kal kevesebb, mint a könyv szerinti értéke. Ezen felül terven felüli értékcsökkenést kell elszámolni, ha káresemény következtében az eszköz káreseményt követő piaci értéke legalább 30 %-kal a könyv szerinti érték alá csökken. A befektetett pénzügyi eszközök, a készletek és az értékpapírok év végi értékelésekor értékvesztést akkor kell elszámolni, ha az eszköz piaci értéke tartósan és legalább 30 %-kal kevesebb, mint a könyv szerinti értéke. Ha a terven felüli értékcsökkenés, értékvesztés elszámolásának oka már nem vagy csak részben áll fenn, akkor a korábban elszámolt terven felüli értékcsökkenést, értékvesztést vissza kell írni.

Nem kell azonban a terven felüli értékcsökkenés, értékvesztés visszaírását elszámolni, ha a mérlegkészítéskori piaci érték kevesebb, mint 30 %-kal haladja meg a könyv szerinti értéket.

Az Szt. a fenti kérdésben a „hagyományos” beszámolót készítőknek is kiköti a „tartósság” feltételét, de azt a vállalkozókra bízza, hogy – a több számviteli részterületet is érintő – jelentősnek számító összeget meghatározza, és számviteli politikájában rögzítsék azt. A mikrogazdálkodói beszámolót készítők e szabadsággal nem élhetnek, a kormányrendelet előírja a már említett 30%-ot, mint jelentős értéket.

KÉSZLETÉRTÉKELÉS

A készletértékelés a készletnyilvántartástól függ. E kérdésben – a cég vezet-e év közben a vásárolt készleteiről folyamatos nyilvántartást, vagy sem – a számviteli törvény általános szabályai szerint eljáró vállalkozásokhoz hasonlóan – a mikrogazdálkodói beszámolót készítő cég is dönthet.

Ha a mikrogazdálkodó a készleteiről év közben nem vezet folyamatos értékbeni nyilvántartást, akkor a vásárolt készletek mérlegértékét kizárólag FIFO módszer alapján, a leltári mennyiség és az utolsó beszerzési ár szorzata alapján kell meghatároznia, a saját termelésű készletek mérlegértékét pedig a leltári mennyiség és a még várhatóan felmerülő költségekkel és a kalkulált haszonnal csökkentett eladási ár szorzata szerint. Azaz nem választhat szabadon az Szt. szerint lehetséges értékelési eljárások közül, e téren (sem) befolyásolhatja a mérlegbe kerülő összeget.

Abban az esetben, ha a mikrogazdálkodó a készleteiről év közben vezet folyamatos értékbeni nyilvántartást, akkor a készletek nyilvántartásával, értékelésével kapcsolatos szabályokat készlet-nyilvántartási szabályzatba köteles foglalni.

Igaz, a mikrogazdálkodói beszámoló választására jogosító értékhatárba beleférő nagyságrendű vállalkozások jellemzően amúgy is a FIFO módszer szerint járnak el, így ez nem kifejezetten zord feltétel.

"ÚJ" SZABÁLYOK

A mikrogazdálkodói beszámoló választása esetén - az időbeli elhatárolásokat érintő szabályok miatt - kötöttek a bevétel- és költségelszámolás szabályai is. Nem befolyásolható az eredmény a bevételek vagy költségek elhatárolásával, amennyiben azok csak két üzleti évet érintenek. E tételek elhatárolása csak akkor lehetséges, ha azok három vagy annál több üzleti évet érintenek. Gyakorlott könyvelők a megmondhatói, hogy az általános beszámoló készítése során az elhatárolásokkal érintett tételek jellemzően két üzleti évet érintenek, de ezeket a mikrogazdálkodói beszámolót választó társaságnak nem szabad könyvelnie.

A tartós eszközökön végzett felújításokat nem lehet aktiválni, ha a 100 ezer forintos, illetve 2%-os értékeket nem haladják meg. Ez a vevői követelések és a számviteli eredmény nagyságrendje kapcsán már vázolt problémák elé állíthatja a társaságot.

A devizás tételek elszámolásához a mikrogazdálkodói beszámló mellett voksoló cég kizárólag az Magyar Nemzeti Bank árfolyama használhatja. Természetesen az adott vállalkozás körülményeitől függően – mondjuk a bankjuk árfolyama rendszeresen és nem elhanyagolható mértékben (sok kicsi sokra megy alapon a manapság jellemző legalább 3-4 forintos eltérés is sokat számít) meghaladja az MNB árfolyamokat és jelentős a devizás kötelezettségeik aránya a követeléseikhez mérten – előnytelen lehet a számviteli eredményre nézve. Ugyanakkor a magyar vállalkozások meghatározó részét kitevő kis- és középvállalkozások jellemzően egyébként is az MNB árfolyamot „szeretik”, és a devizás számlázásokhoz kapcsolódó áfa forintosításához is ezt választják.

Mazsolázzunk most egy keveset – a jelen keretek közt a teljesség igénye nélkül - a sokat emlegetett részletszabályok közül is!

RÉSZLETSZABÁLYOK

A mikrogazdálkodói beszámolót választó vállalkozás számára gondot okozhat, hogy nem mutatható ki – nem aktiválható – az alapítás-átszervezés költsége és a kutatás-fejlesztésé sem. Ezeket a tárgyévi költségek között kell a cégnek elszámolnia, legyen az bármilyen nagy, vagy akárhány év árbevételében megtérülő befektetésről legyen is szó.

A mikrogazdálkodók a beruházások bekerülési értékében nem számolhatnak el minden – az általános szabályok szerint az Sz.-ben megengedett - tételt. Nem része az aktiválható bekerülési értéknek, így a folyó költségek közt kell elszámolni például a beruházás előkészítését, bonyolításának költségeit, de akár egy ingatlan építésének tervezésére fordított összeget is. Ezzel a társaság akár társasági adólap-kedvezmény számításakor is hátrányt szenvedhet.

Meglepetés – és nem a kellemes fajtából – érhette az exportra dolgozó mikrogazdálkodót az iparűzési adó számításakor is. Mivel a magyar határállomás és a külföldi rendeltetési hely közötti útszakaszra jutó szállítási és rakodási költséget nem vonhatja le az exportértékesítés árbevételéből, hanem az igénybe vett szolgáltatások közt kell ezeket elszámolnia, magasabb lesz az iparűzési adó alapja, így a fizetendő adó is. Azért használtam a múlt időt a vállalkozás tulajdonosait érhető meglepetés kapcsán, mert 2015. január 1-től a számviteli törvény általános szabályai szerint eljárók is megismerkedhettek közelebbről ezzel az „örömforrással”.  Az Szt. 74.§. (3) bekezdése hatályát vesztette, így  e tételeket nem kell/ nem lehet levonniuk az exportértékesítés árbevételéből.

A mikrogazdálkodó értékhelyesbítést (egyes befektetett eszközök piaci értékre való felértékelését) sem alkalmazhat, és nem élhet a valós érétken történő értékelés szabályaival sem, ezért e jogcímeken értékelési tartalékot nem mutathat ki. Ezzel elesik egy olyan hatásos eszköztől, amellyel a negatív saját tőke állapota jó irányba befolyásolható lenne. (Mondjuk akkor, ha a cég jelentősen áron alul – például árverésen – jut ingatlanhoz.)

Sokan említik a mikrogazdálkodói számvitel „kényes” pontjai közt a számlatükröt. Az igazság az, hogy az ebbe kapaszkodók csak a felszínt kapargatják ezzel, és közben a tényleg veszélyes részletszabályokról elfeledkeznek. A kormányrendelet szerinti számlatükör – bár kétség kívül furcsa a számviteli törvény általános szabályain „szocializálódott” könyvelők számára, első ránézésre - számlái 3-4 számjegyig tovább részletezhetőek, alszámlákra bonthatóak.  Másrészt megengedett a mikrogazdálkodói létet megelőzően használt,„régi” számlatükör továbbvitele is, igaz, ekkor nem mentesül a számlarend-készítési kötelezettség alól.

A szabályzat-készítés ürügyén felmerülhet a kérdés, működhet-e a mikrogazdálkodói beszámolót készítő vállalkozás számviteli szabályzatok – mondjuk pénzkezelési szabályzat – nélkül a gyakorlatban. A valóság az, hogy ha a számvitel világán túl is jogkövető magatartásra törekszik, akkor nem úszhatja meg néminemű szabályzatkészítés nélkül, legalább a működését érintő legfontosabb eljárásokat, követendő elveket rögzítve.  Így a pénzforgalommal összefüggő szabályokat is fontos szabályzatban előírni, például az Art. 38. § (3), (3a) és (3b) bekezdése miatt. Az idézett törvényhelyek alapján ugyanis „a pénzforgalmi számla-nyitásra kötelezett adózó a készpénzben teljesíthető fizetések céljára szolgáló pénzeszközök kivételével köteles pénzeszközeit pénzforgalmi számlán tartani, pénzforgalmát pénzforgalmi számlán lebonyolítani, s ennek érdekében pénzforgalmi számlaszerződést kötni. Adóköteles tevékenysége keretében más, pénzforgalmi számla nyitására kötelezett adózónak a vele vagy más jogalannyal kötött szerződés alapján, az abban meghatározott szolgáltatás vagy termékértékesítés – általános forgalmi adóval növelt – ellenértékeként, szerződésenként és havonta legfeljebb 1,5 millió forint összegben teljesíthet készpénzszolgáltatást. Ugyanazon felek között kötött szerződések alapján ugyanazon adózó részére teljesített kifizetés egy szerződés alapján teljesített készpénzszolgáltatásnak minősül, ha kétséget kizáróan megállapítható, hogy a felek közötti jogügyletet nem rendeltetésszerű joggyakorlás miatt határozták meg több szerződésben.”

A fentiek megsértése esetén a 1,5 millió forintot meghaladó rész után 20 százalék mértékű mulasztási bírságot kell fizetni a fizetőnek, és a jogosult – ha a szabálytalan kifizetést elfogadja –, ugyancsak 20 százalékos mulasztási bírságot fizet az 1,5 millió forintot meghaladó rész után (Art. 172. § (20f) bekezdés). Mindezekből az következik, hogy ugyanazon adózónak havonta 1,5 millió forintnál nagyobb összeg készpénzben csak szankcióval fizethető ki.

Ráadásul még egy eljárási kötelem (Art. 17.§. (9) bekezdése), nevezetesen bejelentés is kapcsolódik a készpénzforgalomhoz. A készpénzben történő fizetésről az adóhatóság úgy értesül, hogy a készpénzfizetés napjától számított 15 napon belül az állami adóhatósághoz a vevőnek, a szolgáltatás igénybe vevőjének – a vállalkozási tevékenységet nem folytató magánszemélyek kivételével – be kell jelentenie

• a kapcsolt vállalkozások között létrejött,  1 millió forintot meghaladó értékben teljesített készpénzszolgáltatást,
• egyéb esetben a 2 millió forintot meghaladó értékben teljesített készpénzszolgáltatást.

Ami pedig a hitelkérelem pozitív elbírálása és a mikrogazdálkodói beszámoló közti esetleges összeférhetetlenséget illeti – a fentieket tetézve a kiegészítő melléklet hiányával is -, fontos, hogy a bankok nem támaszkodnak csak és kizárólag ügyfelük mérlegére, főkönyvi kivonatára, sőt a beszámolója kiegészítő mellékeltére sem. Saját adatlapjaikat, formanyomtatványaikat is bevetik, és bekérik azokat az információkat (nem is feltétlenül csak az érintett vállalkozástól), amelyek – adott esetben – a mikrogazdálkodói beszámolóból hiányoznak, vagy sajátosak a más beszámolóformát alkalmazó cégekhez képest. Így önmagában a mikrogazdálkodói beszámoló léte nem belépő automatikusan a „kérelmét elutasítottuk” értesítésre számítható társaságok táborába.

Az, hogy kinek jó és kinek kifejezetten hátrányos e beszámolóforma választása, az adott cég körülményeitől, jövőben terveitől függ, és a döntés alapos – a tulajdonosok, a cég könyvelője, adótanácsadója együttes megbeszélését, egyeztetését követő – megfontolást igényel. (Gondoljunk arra is, hogy saját elhatározásból csak háromévi mikrogazdálkodói beszámoló elkészítése után léphet vissza a társaság az általános beszámolási formába.)

Amint látják, felsorakoztathatóak a mikrogazdálkodói beszámoló melletti és ellene szóló érvek egyaránt. Erről egy – ingatlan ügyekben legalábbis - zseniális jogász kollégánk, Péter jut eszembe. Közös megbízónknak meggyűlt a baja – nem meglepő módon pont egy ingatlannal kapcsolatban - egyik üzleti partnerével, perre is vitték az ügyet. A társaság egyik tulajdonosa maga is jogász volt, és szakmabeli barátaitól is tanácsot kért. Sajátos és sajnálatos módon, ahány ügyvéd, annyiféle javaslat született a követendő stratégiát, a vita jogszabályi hátterét illetően, a felperes homlokegyenest eltérő érveiről már nem is beszélve.

Az ügyvezető – az ügyben a „mi cégünk” volt az alperes - átadta Péternek az iratokat, kérte olvassa át, mi a véleménye, mivel hozakodjék elő a társaság a bíróságon, melyik álláspont lesz jó eséllyel győztes a perben.

- Melyik legyen? - kérdezte Péter

- Ezt hogy érted? - döbbent meg az ügyvezető.

- Meg tudom jogilag védeni mindegyiket! – magyarázta Péter. – Még a felperesét is… - tette hozzá halkan.