Adótrükk vagy „felesleges macera”? A behajtási költségátalány másik arca…

A szakirodalom egyik szeretve utált témája a behajtási költségátalány. Ha egy szakportál kicsit is ad magára, már közölt erről cikket, számviteli kihatásairól esettanulmányt, tippeket a lehetséges kibúvókról, még „melegében”, azaz az új Ptk. hatályba lépésekor. E fórumon is foglalkoztunk a problémával, közel egy évvel ezelőtt, a „Könyvelő panasz” című írásunkban.

Az ok, amiért most visszatérek erre, csak részben a többféle szempontból is aktuális mérlegbeszámoló, és sokkal inkább egy kurta, mindössze 8 szakaszból álló törvény, amelyet a napokban – egészen pontosan március 17-én – fogadott el az Országgyűlés.

A 2016. évi IX. törvényről van szó, amely a Magyar Közlöny idei 39. számában, március 23-án jelent meg, és ez a dátum azért fontos, mert ez jelenti a törvény kihirdetése napját is. A rákövetkező napon pedig hatályba lép a jogszabály.

A behajtási költségátalányról szóló – és fentiek szerint 2016. március 24-től életbe lépő- törvény tehát önálló jogszabályként szabályozza a kérdést (ami így kikerült a Ptk.-ból), és kiegészítette az idén már amúgy is szépen változó, „gömbölyödő” számviteli törvényt is. A számviteli törvénynek a terjedelmére eddig sem panaszkodhattunk, most a 177. §-a gazdagabb lett egy további, immáron 56. bekezdéssel.

Ahhoz, hogy értékelhessük az új törvény hozta MEGOLDÁST (pesszimisták szerint újabb problémát), egy picit vissza kell térnünk a korábbi szabályhoz, a PROBLÉMÁHOZ, amelyet a jogszabály módosításával (szerintük) megoldottak.

 

A PROBLÉMA

A vállalkozások egymás közötti, 2013. július 1-je után megkötött szerződéseit érintően előírta a Ptk., hogy késedelmes fizetés esetén a vevő köteles a szállítónak 40 euró behajtási költségátalányt fizetni. A törvény kizárta a jogosult erről való jogszerű lemondását, illetve az e jogcímen való követelés kisebb, akár „jelképes” összegben történő megállapítását azzal, hogy kimondta, semmis az a szerződés, amely ennél kisebb összeget határoz meg, vagy amelyben a jogosult lemond a behajtási költségátalány követelésétől.

A törvény arról is rendelkezett, hogy a megfizetett költségátalány a felszámított késedelmi kamatba és a kötbérbe nem, kizárólag a kártérítés összegébe számítható be.

Számviteli szempontból ez azt jelentette, hogy ha egy vállalkozó – akárcsak egy napot is - késve fizette meg a tartozását a beszállítójának vagy a szolgáltatást nyújtójának, köteles volt minimum 40 euró behajtási költségátalányt kötelezettségként elszámolni (azzal a nappal, amikor a fizetési határidőt túllépte, azaz a fizetési határidőt követő napon), és megfizetni a partnerének. A törvény erejénél fogva, a szóban forgó kötelezettséget akkor is könyvelnie kell, ha a másik fél erre nem szólította fel, s nem követelte az átalány megfizetését. Az üzleti partner sem siethetett segítségére azzal, hogy a szerződéskötéskor eleve lemondott erről - ahogyan erről fentebb már volt szó -, mert e gesztussal magát a szerződést, az ügylet egészét tette semmissé, függetlenül az értékesítés, a szolgáltatás tényleges teljesítésétől.

A követelés szerződésen kívüli, utólagos elengedését azonban nem zárta ki a jogalkotó.

Ennek eredményeként a vállalkozók úgy gyártották a lemondó nyilatkozatokat, mintha az valami különösen kurrens sikertermék lenne, elképesztően széles piaccal.

Az már csak hab a tortán, hogy ezzel csak a „felszínt kapargatták”, ugyanis a vevő, a megrendelő könyvelésében a szóban forgó kötelezettséget és a „másik lábát”, a ráfordítást, így is szerepeltetni kellett. Abban az esetben pedig, ha már volt papír a követelés elengedéséről, akkor azt is – az emiatt keletkező „bevételt” is – le kellett könyvelniük a rendkívüli bevételek között.

Ráadásul a Ptk. rendelkezései szerint, „ha a pénztartozás teljesítéseként fizetett összeg az egész tartozás kiegyenlítésére nem elegendő, azt – ha a jogosult eltérően nem rendelkezett, és egyértelmű szándéka sem ismerhető fel – elsősorban a költségekre, majd a kamatokra és végül a főtartozásra kell elszámolni”.

Ennek az elszámolási sorrendnek köszönhetően befolytnak minősülő költségátalány-bevétel adóalapnak minősül, és ha kimaradt a könyvelésből, akkor adóhiányt okozott. (Arról, hogy miként befolyásolja a mérleg valódiságát az, hogy az adott tételek kimaradnak-e a felek könyveléséből, vagy sem, az előbbiekben hivatkozott írás részletesen szólt.)

A vevő esetében a behajtási költségátalány kötelező könyvelése miatt nőtt a ráfordításainak és kötelezettségeinek összege. Azaz kevesebb lett az adózás előtti eredmény és ennek megfelelően a fizetendő társasági adó (eltekintve az elvárt minimumadót), és sajnos a kifizethető osztalék is soványabb lett.

Az is előfordulhatott, hogy pont emiatt lett veszteséges a társaság, és ez már akár a saját tőke oly mértékű negatívumát is okozhatta, amelyhez a törvény a tulajdonosok számára cseppet sem kellemes feladatokat köt.

Ugyanakkor az is lehet, hogy a késedelmesen fizető vevő pozíciójában lévő, „húzós” adóalappal szembenéző cégnek ez a kötelező ráfordítás-elszámolás kifejezetten jól jött, hiszen e tétel csökkentette az adózás előtti eredményt a mérlegben és a társasági adóbevallásban egyaránt.

A magyar közismerten találékony nép, és ez fokozottan igaz a vállalkozókra. Ezért a dörzsölt cégvezetők szándékosan is késtek a számla kifizetésével, mondjuk egy napot. Emiatt még az üzleti partnerük nem kapott a szívéhez, viszont a társaság az átalánynak megfelelő (és egyébként a szállító által pénzügyileg nem követelt összeggel jogszerűen vonták ki a nyereség egy részét az adózás alól). Ha a vállalkozó kellőképpen előrelátó volt és viszonylagos pontossággal sikerült becsülnie, milyen nagyságú nyereségre számíthat a cég, akkor már csak azt kellett kimatekoznia, hány számlát kell a fizetési határidő lejártát követő napon kifizetnie.

MEGOLDÁS (?)

Nem tudni, hogy a jogalkotó ezt a kiskaput fedezte-e fel, vagy csak megunta az átalány miatti kötelezettség muszáj-elszámolása miatt már egy éve panaszkodókat, de a 2016. évi IX. törvény a 40 euró behajtási költségátalány elszámolását már nem teszi kötelezővé, csak a lehetőségét adja meg.

A törvény rögzít a jogosult számára egy jogvesztő - 1 éves – határidőt, hogy eldöntse, késve fizető partnerétől követeli-e ezt a pénz vagy sem.

Fontos, hogy a szóban forgó törvény azokra a szerződésekre is vonatkozik, melyeket a hatálybalépése – azaz 2016. március 24-e - előtt kötöttek a gazdálkodók.

A korábbiak szerint kötelezően felszámított és könyvelt, de a jogosult által nem követelt behajtási költségátalányokat a törvény hatálybalépésével egyidejűleg minden vállalkozás

köteles kivezetni a könyveiből az egyéb bevételekkel szemben (Szt. 177.§. (56) bekezdése).

A korábban ezzel ügyeskedők szemszögéből ez az a szitu, amikor a „fagyi visszanyal”, mivel az eddig a ráfordítás elszámolásával megtakarított adót most egy összegben kell megfizetniük.

Persze az igazi adómentő céglovagok erre is találnak megoldást. Mondjuk a könyvviteli zárás és a beszámoló-készítés előrehozásával. Ha a taggyűlés elfogadta a beszámolót még március 24-e előtt… Ekkor kap a cég egy további évet a törvénymódosításnak köszönhető adótöbblet kigazdálkodására…