Beültették a körhintába? Ne legyen áfa-csalások jó szándékú résztvevője! (2. rész)

(A cikksorozat első részét itt olvashatja el >>)

Rendszerint minden, a vonatkozó szabályrendszer sajátosságait kihasználó csalásnál – de akár csak egy joghézag adta, legális kibúvónál is -, a jogalkotó csak kullog a kínálkozó lehetőségeket kiaknázók mögött. Ez történt a- szakirodalomból kölcsönzött kifejezéssel élve- a csalárd értékesítési láncolatok esetében is.

Mivel magát a mechanizmust, a körhinta-csalásokat megalapozó előírásokat – a közösségi termékértékesítés fordított adózásának szabályát- nem lehet, nincs értelme megváltoztatni, a közösségi jogalkotás csak a tüneti kezelés eszközeivel élhetett. Jelesül, lehetővé tették az egyetemleges felelősség bevezetését, amely a magyar Áfa-törvénybe is beépült. Ennek alapján az adóhatóság nem csak az eredeti kötelezettől, hanem bizonyos kritériumok mellett, az ügylet bármelyik szereplőjétől egy sorban (azaz az érintett felelőssége azonos mértékű mind a többi szereplővel, mind az eredeti kötelezettel) követelheti az áfa megfizetését: ha a láncban megelőző vagy követő fél („láncszem”) nem tud, vagy nem hajlandó fizetni. Magyarán, attól követeli az adót, akit el tud csípni. Mondjuk a „külsős” Csatornától, amelynek amúgy fogalma sem volt arról, hogy egy áfa-csalásban vett részt.

AZ Áfa-tv. 151.-152.§-aiban találjuk a jogintézmény hazai változatát.

Magát a törvényi szöveget nem idézem részleteiben – én sem szeretem, ha a Magyar Közlöny másolatát kell szakcikknek álcázva olvasnom-, a lényeg az, hogy a NAV csak az értékesítési lánc azon szereplőjével szemben élhet az egyetemleges felelősség érvényesítésével, amely belföldön nyilvántartásba vett, vagy egyébként arra kötelezett vállalkozás, de vele/velük szemben is csak akkor, ha az ügyletben résztvevő adóalanyok kapcsolt vállalkozások.

Mi magyarok, még kezdők vagyunk a körhinta-csalásokban – mind az elkövetői, mind a bűnüldöző oldalon, az Unióhoz korábban csatlakozó államok már évtizedek óta küzdenek a problémával. Az Európai Bíróságnak a tárgyban hozott egyik első ítélete 1994-ben született. Ez volt a – több vállalkozást érintő ügyet egyesítő – Molenheide-ügy. 

MOLENHEIDE-ÜGY

A tényállás szerint egy vállalkozás több gépjármű beszerzése után próbált meg visszaigényelni olyan általános forgalmi adót, amelyet állítása szerint a járművek beszerzésekor megfizetett. A belga adóhatóság által lefolytatott ellenőrzés során azonban kiderült, az ellenőrzött cég beszállítói (nyolcan voltak) nem fizettek az értékesítés után forgalmi adót és bevallást sem adtak be. Ráadásul az ellenőrzött társaság maga sem tudta bizonyítani azt, hogy a szóban forgó beszállítóknak megfizette az áfát és az értékesítések ellenértékét, és azt sem tudta dokumentumokkal igazolni, hogy az állítólagos kifizetések készpénzzel, vagy banki átutalással történtek-e. A gépkocsik többségét Belgiumon kívül, a Közösség más országaiba adták el, és sajátos módon, az érintett járművek közt akadt néhány olyan is, amelyet Belgiumban többször is – áruként – megvásároltak.

A számlákon feltűntetett áfa összegét egyik tranzakció esetén sem fizette meg az adott  bizonylatot  kibocsátó cég. A belga adóhatóság ezért adócsalásra gyanakodott, és megtagadta az ellenőrzött társaság adó-visszaigénylési kérelmét, amely emiatt bírósághoz fordult.

A bíróság döntésében arra hívta fel a figyelmet, hogy az adóalanyok áfa visszatérítéshez való joga csupán az áfa rendszer hatálya alá tartozó, jogszerű esetekre irányadó. Az avval ellenkező, az ítélettel érintett ügyhöz hasonló esetekben azonban a tagállamoknak jogában áll a társaságok áfa visszatérítéshez való kérelmét elutasítani.

Az adó-visszaigénylési kérelmet az adóhatóság egyrészt olyan körülmények miatt tagadta meg, amely a kérelmező cégtől – elvileg - független, hiszen nincs ráhatása az üzleti partner bevallási és adófizetési kötelezettségének teljesítésére.

Az adólevonási jog pusztán ilyen természetű kifogások alapján történő elvonása ellentétes a HÉA- irányelvvel (2006/112/EK irányelv), és az Európai Bíróság ítéletei (ideértve például a magyar vonatkozású Mahagében vagy Tóth ügyeket is) ennek tilalmát tükrözik. 

A Molenheide ügyben azonban többről volt szó, mert - függetlenül attól, hogy az eset 2006. előtt zajlott -, maga a visszaigénylő társaság is „sáros” volt, képtelen volt hitelt érdemlően igazolni, hogy az adólevonást megalapozó beszerzések valós ügyletek, illetve azok ellenértékét akár csak részben is megfizette volna.

 

AZ OPTIGEN-ÜGY

Az Európai Bíróságnak a körhinta-csalások kapcsán hozott legfontosabb ítéleteinek egyike az ún. Optigen ügyben hozott döntés.

Az Optigen és a Fulcrum társaságok olyan mikrochipek kereskedelmével foglalkozó társaságok voltak, amelyek Angliában bejegyzett cégektől szerezték be termékeiket, amelyeket más tagállamokban adtak el. Az ügy harmadik szereplője, az ugyancsak brit illetőségű Bond House vállalkozás szintén Angliából szerzett be és a Közösségen belülre értékesített számítógép-alkatrészeket és mikroprocesszorokat.

Mindhárom társaság több olyan, körhinta jellegű adókijátszást megvalósító ügylet vétlen résztvevőjévé vált – és ez tanulságos a magyar vállalkozások számára is -, amelyekről az angol adóhatóság megállapításai szerint nem tudtak és nem is tudhattak. Ráadásul nem volt kapcsolatuk sem a csalási láncolatban adófizetési kötelezettségeit nem teljesítő, „Eltűnő Kereskedővel”, sem a hamis áfa adószámot használó, azaz nem a saját nevében eljáró, csalárd kereskedővel.

Lényeges, hogy azok az ügyben vizsgált esetek, amelyekben az angol adóhatóság úgy ítélte meg, hogy gazdasági esemény nem jött létre, nem különböztek a vállalkozások által végzett azon más ügyletektől, amelyek gazdasági tartalmát nem kifogásolta.

Az angol hatóság ugyanakkor elutasította a társaságok részéről benyújtott áfa bevallásokat azzal az indoklással, hogy az érintett beszerzések és értékesítések nem rendelkeztek gazdasági tartalommal.

Álláspontjuk szerint az értékesítések, mint körhinta-csalás keretében megvalósult ügyletek, nem minősültek gazdasági tevékenységnek, ezért azokat nem lehetett az áfa irányelv hatálya alá sorolni. Ebből következően az angol hatóság arra a következtetésre jutott, hogy a társaságok által a beszállítóik részére, a beszerzésekhez kapcsolódóan megfizetett áfa összegek sem minősülhettek áfa-kifizetésnek, ezért a Közösségen belüli adómentes termékértékesítésekhez kapcsolódóan visszaigényelt áfa összegek visszatérítésére a szóban forgó vállalkozások nem jogosultak.

Ez azért fontos, mert az előzetesen felszámított adó levonhatóságát – többek között - az alapozza meg, hogy az adóalany által, e minőségében folytatott, adóköteles gazdasági tevékenység érdekében merült fel. Kérdés, tehát az, hogy abban az esetben, ha az egymáshoz kapcsolódó ügyletek valamelyike törvénybe ütközik – azaz nem lehet az áfa rendszerében értelmezett gazdasági tevékenység-, akkor a további ügyletek szereplőinek adólevonási jogát ez befolyásolhatja-e vagy sem.

Az Európai Bíróság vonatkozó ítélete dióhéjban úgy foglalható össze, hogy az adóköteles tevékenységekhez kapcsolódó, a HÉA-irányelvben foglalt fogalmak mindegyike objektív jellegű, vagyis az érintett tevékenységek (adott esetben jogellenes) céljától és eredményétől függetlenül alkalmazandó.

Ezért, s a hivatkozott irányelvben rögzítettekkel ellentétes lenne az, ha a hatóságoknak olyan kötelezettsége lenne, ami – különös figyelemmel az adóalany szándékára – annak megállapítására irányul, hogy valamely termékértékesítést gazdasági tevékenységként, azaz adóalanyi minőségében teljesített-e.

Ugyancsak ellentétes lenne az áfa rendszer alapelveivel, ha a tagállami hatóságoknak eljárásuk során figyelembe kellene vennie az ellenőrzéssel érintett adóalanyon kívüli, ugyanazon értékesítési láncban részt vevő más vállalkozások szándékát és/vagy a lánc részét képező, az ellenőrzött adóalany által végzett ügyletet megelőző vagy követő másik ügylet jogellenes jellegét, amelyről a vizsgálattal érintett adóalany nem tudott és nem tudhatott.

A bíróság álláspontja szerint tehát valamely áfa értékesítési láncban szereplő minden egyes ügyletet önállóan kell vizsgálni, így a korábbi vagy későbbi események nem változtatnak az értékesítési lánc részét képező ügylet jellegén. A bíróság hangsúlyozta, hogy a bíróság ítélkezési gyakorlata alapján az adósemlegesség elvével ellentétes a jogszerű és jogellenes tevékenységek általános megkülönböztetése.

Kivétel e tekintetben csak olyan sajátos esetekben érvényesülhet, ahol a jogszerű és jogellenes gazdasági ágazat között mindennemű gazdasági verseny kizárt, az egyes áruk vagy szolgáltatások különös jellegzetessége folytán (mint például az illegális jellegüknél fogva a piaci versenyből eleve kizárt drog termékek esetében).

Az Európai Bíróság ezért kimondta, hogy a tényálláshoz hasonló ügyletek, amelyek maguk nem valósítanak meg áfa csalást, adóalanyként eljáró személy által végzett termékértékesítésnek és gazdasági tevékenységnek minősülnek.

Ezen ügyletek ugyanis teljesítik az áfa irányelv fogalmainak alapjául szolgáló objektív feltételeket, függetlenül az értékesítési láncban érintett más adóalany szándékától, és/vagy a lánc részét képező, korábbi, vagy későbbi másik ügylet esetleges csalárd jellegétől, amelyről az alapügylet adóalanya nem tudott és nem tudhatott.

Ebből következően egy adott ügyletet teljesítő adóalany adólevonási jogát nem lehet megtagadni pusztán azon az alapon, hogy az értékesítési láncolat valamely további pontján egy vállalkozás csalárd módon járt el, ha erről az adólevonási jogot gyakorló társaság nem tudott és nem is tudhatott. Az a tény ugyanis, hogy az érintett termékeknek a láncban korábbi, vagy későbbi értékesítését terhelő áfát megfizették-e, vagy sem, nem befolyásolja az adólevonásához való jogot.

Az ítélet érdekessége annak ellentmondásossága. De miért ellentmondásos az Európai Bíróság ítélete? Miért volt ez olyan jelentős a körhinta-csalásokkal kapcsolatos jogesetek szempontjából? Miért érdekes ez a majd húsz éves, angol ügyben hozott ítélet itt és most, egy magyar vállalkozónak?

Ez kiderül a cikksorozat 3. részéből.