TWO IN ONE

„Álmomban két macska voltam és játszottam egymással.” – ezt ugyan a zseniális Karinthy Frigyes mondta, de az egyszerű magyar egyéni vállalkozó is eljut e gondolathoz, ha elmélyed a költségelszámolás rejtelmeiben.

A szinte orvosi esetnek tűnő kettősséget az egyéni vállalkozói lét sajátossága okozza. Nehéz megértenie a vállalkozónak, hogy – miközben fizikailag, lélektanilag ő egyetlen ember – adózási szempontból egy egyéni vállalkozó és egy magánszemély sajátos szimbiózisa. A költségelszámolás során elkövetett „mellényúlásoknak” ez az egyik oka – nehéz elválasztani a vállalkozó embert a magánembertől -, míg a probléma másik fele abból adódik, hogy a „tevékenység érdekében felmerült kiadás” kitételt a vállalkozó (nem feltétlenül ordas szándékkal) cseppet tágabban értelmezi, mint a hivatal.

A dilemma megértéséhez- és szándékom szerint oldásához – ássuk bele magunkat ebbe a költség-dologba, azaz első lépésben arra keressük a választ, hogy mit lehet elszámolni. Az igazán elszántak az Szja-tv. 11. számú mellékletében találják az adótörvény iránymutatását a kérdésben. Kezdők és bátortalanok számára itt a „lájtos”összefoglaló:

Azokat a költségeket (és az ezekre kifizetett előlegeket) számolhatjuk el, amelyek a bevételszerző tevékenységhez – ez mondjuk egy vízvezeték-szerelő esetében a vízvezeték-szerelés -, közvetlenül kapcsolódnak, azaz szóba se jönnének, ha nem végeznénk az adott tevékenységet. Ez minden tevékenységnél más és más, hiszen nyilvánvaló, hogy mást ért az anyagköltségen egy női szabó, mint mondjuk egy autószerelő. (Az azonban mindenki számára kiindulópont, hogy az anyagköltség – legyen az a tevékenység függvényében bármi is -, elszámolható.)

Ezen költségtípusok, és az elszámolásukra vonatkozó törvényi korlátok tárháza a fentebb hivatkozott melléklet, amely a vállalkozói tevékenységek sokrétűsége miatt természetesen csak példálózó jellegű lehet (de az elszámolás logikája azért fülön csíphető).

Vannak olyan tételek is, amelyek minden egyéni vállalkozónál megjelennek – a kardkovácstól a hentesig -, és ugyanazt kell értenünk rajtuk, mint például a vállalkozói kivét és az értékcsökkenési leírás.

MEGFONTOLÁST IGÉNYLŐ KÖLTSÉGEK

Legyünk viszont megfontoltak az alábbi – illetve ezekhez hasonló – költségek elszámolásával:

• utazási költségek: menetjegyek, bérletek, ha nem tudjuk egyértelműen igazolni, hogy az utazásra azért volt szükség, hogy vállalkozóként bevételre tegyünk szert (legalábbis reményünk legyen erre),

• műszaki eszközök: amelyek a tevékenység eszközigényéhez mérten luxusnak minősíthetőek, így például LED televízió, fényképezőgép,

• konyhai felszerelések: amelyek használata az irodában – műhelyben, üzletben –túlzásnak tűnhet (igyekezzünk kívülállóként megítélni a helyzetet), így például mosogatógép, fagyasztó,

• kultúrcikkek: könyvek, térképek, kiállítás vagy múzeumi belépők.

Ez utóbbiak természetesen ugyancsak tevékenységtől függően ítélhetőek „luxusnak”, vagy indokolt kiadásnak. Így például más a szakkönyv, és más a szépirodalom – személy szerint bármennyire is kedvelem ezt a kategóriát. Másként bírálható el egy képzőművészeti kiállításra szóló – vagy múzeumi belépőjegy egy keramikus vagy porcelánfestő esetében, mint a kevésbé művész-szakmákban.

Az e kategóriába tartozó beszerzéseknél vigyázzunk arra is, mikor hivatkozunk arra, hogy a könyv, a képzőművészeti album, a belépőjegy ajándék üzleti partnereink, ügyfeleink számára. Egyrészt azért mert az Szja-tv. bizonyos értékhatáron túl adókövetkezményeket fűz e juttatásokhoz, másrész a vállalkozás nagyságrendje is határt szab annak, milyen széles körben indokolt (gazdasági szempontból nézve is) nagylelkűnek bizonyulnunk.

A BEVÉTELSZERZÉS ÉRDEKÉBEN BÁRMIT!?

A – költségek esetében általában - de az utazási költségek esetében különösen, gyakran „félrevisz” az a tévedés, hogy mivel a bevételszerző tevékenységhez kell az adott költségnek kapcsolódnia, nem számolható el, ha nem hozott eredményt, megrendelést és ebből bevételt. Az utazási költségek példáján ez nagyon jól szemléltethető: ha a burkoló vállalkozó Budapestről Pécsre utazik (ebből a szempontból mindegy, hogy vonaton vagy saját személygépkocsijával), hogy megbeszélje egy családi ház felújítását, padlólapjainak és csempéinek cseréjét, és helyszínen mérje fel a feladat nagyságrendjét- remélve, hogy megkapja a megbízást-, akkor ez abban az esetben is üzleti út volt, ha a pécsi háztulajdonos végül más vállalkozó árajánlat fogadja el.

(Itt tehát a költség elszámolható, bár adott esetben egy forint bevételt sem eredményezett, míg – sarkított példával élve, hiszen ilyesmit…khm… magyar vállalkozó nyilván nem tesz - a „megfelelő ember” megvesztegetése hozhat bevételt, de az erre fordított összeget nem számolhatjuk el költségként – Magyarországon legalábbis nem.)

Hasonlóképpen „kényes terület” a szállodai szolgáltatások költségeinek elszámolása is. Mielőtt a téli szünet alatti családi síelés szállás- és egyéb számláit becsempésznénk a könyvelésbe, mint üzleti vendéglátás költségeit, ne feledkezzünk meg arról, hogy az adóhatóság nem átallja írásban nyilatkoztatni a szállodát arról, hogy adott időpontban a vállalkozó mely személyek számára foglalt szállást.

SZERZŐDÉS ÖNMAGUNKKAL

Sőt, tovább borzolom a Kedves Olvasó idegeit!

A cikkemben eddig arról győzködtem az egyéni vállalkozókat, hogy ők egy személyben két embert jelentenek: egy vállalkozót, és egy magánszemélyt. Bízom benne, hogy ezt, és következményeit a költségelszámolásra mindenki érti. Ám most jön egy csavar!

E sajátos kettősség ellenére sem köthet az egyéni vállalkozó önmagával szerződést! Azaz nem vehet bérbe saját magától ingatlant, teherautót, vagy bármi mást! (Például azért, mert a Ptk. szerint a szerződés két vagy több személy közti kölcsönös és egybehangzó akaratnyilatkozat…). Persze, ha bérleti szerződést nem is köthet saját magával az egyéni vállalkozó, azért még lehet a lakóhelye egyben a székhelye is. Akkor számolhat némi rezsiköltséggel, de csak a tevékenységével, illetve az ingatlan e célra igénybevett területével arányosan, és az adott költségre jellemző természetes mértékegység alapján (mondjuk köbméter, négyzetméter, stb.).

A PRIVÁT KUTYATÁP ESETE

Nos, remélem, már mindenki ráérzett a költségelszámolás lényegére, és így jókat kuncog majd az alábbi, valóságban is megtörtént eseten.

Biztosan sokan emlékeznek a kilencvenes években népszerű, aprócska családi élelmiszerboltokra, amelyek gyakran – némi átalakítással - tulajdonosuk pincéjében kaptak helyet.

Pályakezdő kolléganőm édesapjának is volt egy ilyen „ABC”-je, és egy jól megtermett házőrző kutyája is. Ez utóbbi egyben a bolt árukészletét is őrizte, nem csak a család otthonának biztonságát. Kolléganőm erre hivatkozva rendszeresen elszámolta a kisbolt költségei közt a kutyusnak vásárolt tápot, konzerveket (határozottan jó étvágyú ebről volt szó – a számlák szerint legalábbis), bár igaz, ami igaz, nem az erre fordított kiadások egészét írta le az adóalapból.

E mértékletesség azonban kevésnek bizonyult, amikor az adóhatóság az áfa ürügyén górcső alá vette az „ABC” naplófőkönyvét. Az egyébként halk szavú és határozottan jó szándékú revizor figyelmeztette kolléganőmet, hogy a szóban forgó számlákat inkább ne számolja el, legfeljebb évente egyet-kettőt, hiszen a boltocska a családi házukban van, így végül is magáncélú felhasználásról van szó...

Bűbájos- és kicsit kerekded – kolléganőm felháborodva kérte ki magának az ellenőr megjegyzését, mondván „Tudom, hogy kicsit túlsúlyos vagyok, de kutyatápot azért mégsem eszem!”

(A tanulságok levonását- mert azért ilyenek is vannak a történetben – mindenkire magára bízom! :))

Sinka Júlia