Hatvan éve jelent meg az első egységes magyarországi nyugdíjtörvény

Hatvan éve, 1951. november 11-én jelent meg Magyarországon a dolgozók egységes társadalombiztosítási nyugdíjáról szóló törvény.

Magyarországon az öregségi biztosítás a társadalombiztosítási rendszer részeként az 1928. évi 40. törvénycikkely nyomán jött létre. Ez bevezette a kötelező öregségi, rokkantsági, özvegységi és árvasági ellátást, az öregségi korhatárt 65 évben szabta meg. Az egyes foglalkoztatási kategóriák biztosítási teendőit az Országos Társadalombiztosítási Intézet (OTI), a Magánalkalmazottak Biztosító Intézete (MABI) és az elismert vállalati nyugdíjpénztárak látták el. Az öregségi biztosításba bevontak köre fokozatosan bővült, 1938-ban bekerültek a mezőgazdasági dolgozók, majd 1948-ig a mezőgazdasági és kisipari szövetkezeti tagok is.
A "fordulat évétől", 1948-tól megkezdődött a rendszer központosítása. A MABI és az OTI összeolvadt, a vállalati pénztáraknál biztosított nyugdíjasok az Állami Vállalatok Központi Nyugdíjpénztárához kerültek, majd 1950-ben az összes közszolgálati és vállalati nyugdíj- és társadalombiztosítási járulék folyósítását az Országos Nyugdíjintézet vette át. Az intézmény irányítását a szakszervezetek látták el, létrehozva a Szakszervezeti Társadalombiztosítási Központot (SZTK), a társadalombiztosítás központi felügyelete a minisztertanács alá tartozott.
Az első egységes magyar nyugdíjtörvény 1951. november 11-én született meg. Az 1951:XXX. tc. hatálya kiterjedt minden, az állami társadalombiztosítás keretében betegbiztosításra kötelezett dolgozóra, illetve az ezekről a helyekről nyugdíjba vonulókra, akiknek azonos feltételek és mértékek szerint biztosított ellátást. A jogszabály az addig egységes korhatárt differenciálta (a férfiaknál 60, a nőknél 55 évet állapított meg), szigorította a jogosultsági feltételeket (a korábbi 400 járulékhétről 10 év szolgálati időre), és kimondta: ha valaki indokolatlanul 5 évig nem teljesít szolgálatot, annak elvesznek a korábbi évei. A tb-járulék 10 százalék lett, amelyből betegségi ellátásra 6, a nyugdíjakra és baleseti ellátásra 4 százalékot fordítottak. A törvény ún. törzsnyugdíjat biztosított, amely a megelőző 12 havi átlagkereset 15 százalékát jelentette, ha pedig a jogosult a korhatár után ment nyugdíjba, a többletévekre bónusz járt. Jelentős vívmánya volt a kibocsátásakor 563 ezer nyugdíjast érintő rendelkezésnek, hogy megszüntette a járulékok mértéke között korábban meglévő, a foglalkozás veszélyességi foka szerinti különbségtételt, egyúttal a kereset felében maximálta a nyugdíj összegét.
A nyugdíjtörvény 1952. január 1-jén lépett hatályba, és hamarosan több hasonló intézkedés követte. Az 1954. évi 28. törvényerejű rendelet a kereset 50 százalékára emelte a törzsnyugdíj összegét, megszüntette a kettős korhatárt, és havi 500 forintos nyugdíjminimumot állapított meg. Az 1957. évi 65. törvényerejű rendelet rendelkezett a tsz-tagok kötelező kölcsönös nyugdíjbiztosításáról. Az 1958. évi 40. törvényerejű rendelet értelmében a törzsnyugdíj 1 százalékos kiegészítéssel járt minden, 1929 óta munkaviszonyban eltöltött év után, és az élettárs is részesülhetett özvegyi nyugdíjban.
A magyarországi nyugdíjrendszer azóta újabb változásokon ment keresztül, napjainkban is átalakulóban van.