Az offshore halott…, vagy mégsem? (1. rész) - Nemzetközi adótervezés és adóoptimalizálás

Az offshore cégeket mindig is övezte – nem alaptalanul persze – némi gyanakvás, különösen, hogy az ilyesfajta helyszínnek nem nevezhető (azaz az „intézményből” így vagy úgy nem profitáló) országok kormányai igyekeznek adóbevételeik védelmére „kivégezni” ezt a lehetőséget. Cseppet sem mellesleg az OECD is hadat üzent az offshore vállalkozásoknak. Brother Layman az „Az offshore halála” című vaskos kötetében egyenesen az ilyesfajta vállalkozásoknak – magának a jelenségnek – végleges vesztét jósolja: „(…) sajnos game over! Nincs tovább! (…) az elmúlt évtizedekben megszokott offshore cégeknek vége, a futószalagon végzett offshore cégbejegyzés és az ilyen cégekkel elkövetett tömeges adóelkerülés/adócsalás lehetősége befejeződött.”

A téma iránti érzékenységet is mutatja, hogy a már első kiadásában is sok-sok példányban eladott mű második kiadása újabb fejezetekkel (a 2011-ben megjelent, magyar kiadás szám szerint hárommal) bővült. A kötet – és maga az abban felvetett probléma – legalább annyi, ha nem több vitát váltott ki  szakmai körökben, mint a „Szürke ötven árnyalata” szépirodalmi berkekben. Layman könyve egyébként sokkal olvasmányosabb – némi történelemmel, művelődéstörténettel is megspékelve -, mint azt a téma sugallaná, így kifejezetten élmény elmélyedni benne (tényleg).

Mindettől függetlenül, a „haldokló” köszöni szépen, jól van, csak a korábbi évekhez képest, picit többet kell törődnie magával.

Amellett, hogy valóban befellegzett-e az offshore cégeknek vagy sem, az a kérdés is felmerülhet, hogy valóban adócsalás eszköze-e minden offshore cég, vagy a legális adótervezés alapja is lehet? Azaz vannak „rendes” offshore cégek is?

Ne feledjük, az egyes országok adójogszabályaiban, egyes adónemek eltérő adókulcsaiban rejlő lehetőségek kiaknázása NEM adócsalás, akkor sem, ha ehhez más országban is vállalkozást kell alapítania az adóoptimalizáló vállalkozónak.

Nemrégiben egy, az offshore problémát is boncolgató szakmai konferencián az előadó a felvetésre – miszerint minden offshore cég, illetve azok tulajdonosai adócsalók – azt válaszolta, hogy ebben annyi az igazság, mint a hölgyek azon véleményében, hogy minden férfi…. hm, szóval megéri a pénzét. (Itt egy sokkal, de sokkal erőteljesebb jelző hangzott el, de attól most tekintsünk el, hiszen az offshore társaságokat vesszük górcső alá, és nem az erősebb nem morális érzékét.)

Az offshore cégek sem jogellenesek, amennyiben nem „piszkos pénzeket” - illegálisan megszerzett vagyonokat – mozgatnak. Az offshore cégek alapítására szakosodott vállalkozások jellemzően a magas anyaországi nyereségadók elkerülése miatt népszerűek a befektetők körében. Az offshore társaságokon keresztül ugyanis egy adott cég nyeresége az adóparadicsomban bejegyzett vállalkozás eredményeként jelenik meg, és nem a cég anyaországában. A tulajdonosok így számottevően kevesebbet adóznak, mintha offshore cég közbeiktatása nélkül, a teljes bevétel után a származási országban tennék ezt.

Persze gondosan kell kiválasztani azt a vállalkozást is, amely közreműködik az offshore vállalkozás létrehozásában, konkrét helyismerettel, jogi tanácsadással is segítve annak tulajdonosait.

A figyelmes újságolvasók biztosan emlékeznek az idén tavasszal bombaként robbanó ügyre: a Mossack-Fonseca nevű, panamai székhelyű ügyvédi iroda egyik vezetője, Ramon Fonseca panaszt nyújtott be a közép-amerikai ország ügyészségénél, mert állítása szerint cége hackertámadás áldozata lett.

Az első pillantásra csak az adott cég - borsos informatikai szolgáltatási költségekkel járó  - pechjének tűnő eset valóságos lavinát indított el, az ügy végül nemzetközi offshore-botrányként vonult be a köztudatba. Az elhíresült eset áldozatává vált számos „nagyhal”: politikusok, művészek, üzletemberek. Kiderült például, hogy a világhírű spanyol filmrendező, Pedro Almodóvar is érintett a botrányban (ezért lemondta a legújabb filmjének bemutatója előtti sajtótájékoztatót is): testvérével közösen, 1991-ben vett meg egy Brit Virgin-szigeteken bejegyzett céget. Ugyancsak a botrányban való érintettsége okán lemondott az izlandi miniszterelnök,  Sigmundur David Gunnlaugsson is.

A Mossack-Fonsecka ügyvédi irodát a világhír felé röpítő ügy előzménye az volt, hogy hatalmas információtömeg került nyilvánosságra volt és jelenlegi politikai vezetők, üzletemberek, hírességek, neves sportolók, valamint bűnözők titkos offshore üzleteiről a szakmai világhírt egészen biztosan másképp tervező ügyvédi irodától, amely számos országban székhellyel bíró, névtelen offshore vállalatokat ad el ügyfelei számára. A több százezer céggel kapcsolatos adatokat egy titkos forrás szivárogtatta ki.

Fonseca úr az ügyfeleit érintő, és az irodája működésével kapcsolatos vádakra válaszolva kijelentette, hogy cége, amely szerinte nem sértett törvényeket, és minden ügyvitele legális volt, egy külső hackertámadás áldozatává vált. Az iroda soha nem semmisített meg dokumentumokat, vagy nyújtott segítséget az adókerülésben és a pénzmosásban.

Miután a meglévő és lehetséges offshore cégek tulajdonosai elveszítették bizalmukat Panama iránt, máris új nagyágyú jelentkezett a „piacon” – bizonyára nem lep meg senkit az, hogy az ilyesfajta szerepet betöltő országok iránt nem csak kereslet, de kifejezetten jó üzletnek bizonyuló kínálat is van -, jelesül az USA szívesen befogadja az offshore botrány elől menekülő, panamai székhelyüket villámgyorsan biztonságosabb terepre áthelyezni szándékozó cégeket. (Legalábbis az adóparadicsomi cégek alapításával foglalkozó, amerikai ügyvédirodák ajánlatai szerint.)

Az offshore jelenség ellen fellépő kormányok persze nem vethetnek be hackereket (legálisan semmiképp), és abban sem bízhatnak, a sajtó időről időre majd csak kiszimatol valamit, és koncként vet oda az adott állam adóhatóságának néhány adócsaló hírességet. (Jusson eszünkbe, Al Capone sem a „maffiás” viselt dolgai miatt került rács mögé, hanem adócsalás miatt.)

Tavaly októberben fogadták el – egyhangúlag! - az Európai Eunió pénzügyminiszterei a BEPS (Base erosion and profit shifting) akciótervet. Az OECD bábáskodásával született BEPS célja, hogy megfékezze az – elsősorban multinacionális nagyvállalatokra jellemző - agresszív adótervezést, illetve adóelkerülést.

Az akcióterv lényege az automatikus információcsere, amely nem csak az adóelkerülésben érintett (azzal gyanúsítható) személyekre vonatkozó adatok átadását jelenti, de kiterjed arra is, hogy a tagállamok átláthatóbbá teszik egymás számára az adózási szabályaikat. (A megállapodás hatással van a transzferár-szabályozásra is!)

Persze fentiek fabatkát sem érnének a FACTA nélkül, azaz az USA bevonása is lényeges eleme az adatcserének. A hazai pénzügyi szektorban 2010 óta ismert a FATCA kifejezés, amely a ”Külföldi számlák adózásával összefüggő, adatszolgáltatásról szóló amerikai szabályozást” (Foreign Account Tax Compliance Act) jelenti. Az amerikai adóhatóság (Internal Revenue Service (IRS)) már 2001-ben is mintegy évi 110 milliárd dollárnyi bevételt hiányolt a költségvetésből, a külföldi számlákra/offshore számlákra vonatkozó információhiánynak köszönhetően.

A FACTA elsődlegesen tehát az amerikai polgárok adóelkerülését célzó jogszabály, amelyre kormányközi megegyezéssel „rácsatlakoztak” más országok, így hazánk is. Az egyezménnyel a magyar kormány is információhoz juthat(na) az Egyesült Államokban rejtegetett adózatlan pénzekről. (Egyébként világszerte növekszik az adóhatóságok közötti információcserét célzó megállapodások, jelentéstételi előírások száma.)

Az unió az OECD - fentebb már említett – BEPS programja mellett saját adóelkerülési csomagot is összeállított: az ATAP (Anti-Tax Avoidance Package) program a tőkekivonás adóztatása és a harmadik országból származó jövedelem minimális adózása tekintetében „le is körözte” az OECD törekvéseit.

Az ATA Direktíva tervezete 6 pontban foglalta össze azokat a javasolt lépéseket, amelyek a BEPS akciópontjaira épülnek, a tagországok a tervezetben rögzített következő alapelvárásokon túl további saját szabályokat is alkothatnak a társasági adóalap védelme érdekében.

A tervezet korlátozná (az adózó bruttó működési nyereségének 10-30 százaléka, mint felső értékben meghatározva) azt a kamatösszeget, amelynek levonására egy adózó egy adott adóévben jogosult. A tagállamok így szabadon dönthetnek majd – a fenti korlátok mellett - szigorúbb szabályok bevezetéséről.

Megfontolt adótervezéssel jelenleg még sok adó takarítható meg legálisan, ha a vállalkozás más országbeli telephelyre helyezi át egyes eszközeit, ezáltal jövőbeli nyereségét is átcsoportosítja oda. Az EU szeretné a nem realizált nyereséget is képviselő eszközök – tulajdonjog átruházása nélküli – áthelyezését is megadóztatni.

Ugyanakkor ezzel egy nagyon fontos uniós alapelv sérülhetne – jelesül a tőke mozgására és a vállalkozás szabadságára vonatkozó -, így ebben a kérdésben még szükség van a tagállamok közötti, további egyeztetésekre.

Lényeges, hogy a javaslat a külföldön keletkező osztalék- és tőkejövedelmek után megfizetett adó beszámítását támogatja e jövedelmek mentesítése helyett (ez az adóteher jelentős növekedéséhez vezethet, főként azon vállalkozások esetében, ahol az anyaországban a vállalkozások nyereségadója (társasági adója) sávosan progresszív mértékű).

Ráadásul már a banktitok sem a régi….

Milyen adatokat adnak ki a bankok, miként lehet (ha lehet) ezt megúszni, mit jelent a „tényleges tulajdonosok regisztere”, és melyek az adatcsere próbáját is kiálló adó- és cégszerkezetek? Mindezekről cikkem folytatásában lesz szó.