Akkor most bezárjuk a boltot?

Ha az élet csak citromot kínál, készíts limonádét! E tanács most különösen aktuális a koronavírus-járvány miatt bajba került vállalkozóknak. Lássunk néhány lehetséges „limonádé receptet”!

A könyvelők problémamegoldó képessége legendás (tényleg), és sokkal több köztük a jó humorral megáldott (tényleg), mint azt kívülállók gondolnák.

Mostanában azonban olyan gondjaikkal is őket találják meg ügyfeleik, amelyek bizony – köszönik a bizalmat-, de nem az ő szakterületük. Így például, ha „jó fejek” is akarnak lenni, akkor sem tudnak választ adni arra, hogy „meddig tart még ez a járvány?”, vagy „hogyan és milyen gyakran fertőtlenítsük a boltot?”.

Azt a kérdést, hogy „bezárjam-e az üzletet?”, nevezhetjük határesetnek is. Egyrészt azért, mert a könyvelő nem járványügyi szakember, így nem tudja megmondani, hogy egészségügyi szempontból meddig tarthat még ez a helyzet.

Másrészt, a közgazdaságtan ismeri azt a kifejezést, hogy „üzembezárási pont”.

Ezt annak idején zseniális, bár kissé sajátos humorral bíró közgazdaságtan tanárom úgy fogalmazta meg röviden, hogy „ha a bevétel már arra sem elég, hogy kimenjünk vele a WC-re, akkor azonnal abba kell hagyni”, meg kell szűntetni a tevékenységet, de általában a céget is.

Ez úgy is mérlegelendő szempont, hogy ebben a formájában tulajdonképpen játék a betűkkel, pontosabban azok hangalakjával – valójában „VC” (variable costs) és arra utal, hogy az üzembezárási pont az, ahol a piaci ár olyan alacsony, hogy éppen fedezi az átlagos változó költséget, a cég veszteségei tehát az állandó költséggel egyenlők. Ha az ár e pont alá esik, a termelés folyatatása ésszerűtlen.

Elviekben tehát kiszámítható, hogy a vállalkozónak mikor kell feladnia, és mentve, ami még menthető, még megmaradt tőkéjének jövedelmezőbb befektetést keresnie.

A koronavírus-járvány miatt kialakult helyzet kárvallottjai elsősorban a turizmus, vendéglátás területén működő vállalkozások. Ha bevételeik az egyre kevesebb vendég miatt már az üzlet bérleti díjára és egyéb általános költségeire sem nyújtanak fedezetet – ez lenne az ominózus üzembezárási pont -, akkor kérdés, hogy
- a cég felhalmozott tőkéje elég lesz-e arra, hogy kivárja a válság végét (amivel az a baj, nem tudjuk, mikor lesz),
- lesz-e, és ha igen milyen arányú árverseny (ezt az árcsökkentős üzletpolitikát hívja a hazai marketing nagymestere „gatyaletolós marketingnek”), azaz a bevétellel nem csak az lesz a gond, hogy kevés a vendég, hanem az árak versenyző lefelé zuhanása is árnyalja a képet.

Az ágazatuk átlagánál magasabb költségekkel dolgozó – és így a szokásos piaci árban nyereséget el nem érő – vállalkozások számára biztos, hogy kellő eligazítást ad az „üzembezárási pont”, míg a többiek…
Ők mondjuk, bízhatnak az általuk kínált minőségben. Az előző század 20-30-as éveiben már volt egy, egész világra kiterjedő gazdasági válság, az a bizonyos, amely így is – 1929-1933-as nagy gazdasági válság néven – vonult be a világtörténelembe.

(Abban, hogy a mostani helyzet is századunk 20-as éveiben érezteti hatását, van valami kísérteties.) Akkoriban a nagyon előkelő, nagyon híres és főként nagyon drága szállodák jottányit sem engedtek áraikból: a minőség megőrzésére, arra törekedtek, hogy az általuk kínált szolgáltatások az eddigieknél is magasabb színvonalúak legyenek. Ez – állítólag- nekik bejött… Kevesebb, mint száz évvel később, a 2000-es évek első évtizedében, ismét gazdasági válság tombolt világszerte. Sok szálloda ismét ezzel a módszerrel próbálkozott, és újra sikerrel, de némely légitársaság is ezt a megoldást választotta, és nekik is bejött…

Tartsuk tehát magasan a színvonalat, a költségeket pedig kézben!



Számvitel a frontvonalban

A költségek kordában tartásában sokat segíthet a számvitel. Ugyanakkor, ez, bár dolgos és odaadó „szolgálóleánya” a vállalkozások irányítóinak, mégsem mindenható. Ugyanis vállalkozásunk döntéseinkkel szárnyal, döntéseinkkel kötözzük meg vagy éppen taszítjuk mélybe. A számvitel „csak” dokumentálja ezt számokban – bevételben, költségekben, veszteségben – kifejezve. Ez a hátránya egyben haszna is: jó tanítómesternek bizonyul, ha a cégtulajdonos hajlandó okulni: korábban az adott döntése milyen vagyoni, pénzügyi következményekkel járt.
Célszerű tehát időnként elemeznünk vállalkozásunk mérlegadatait, negyedévente, félévente a főkönyvi kivonat számait. (Nem csak akkor, ha válság van!)
Ha időt szánunk a Du Pont mutató vagy az Altmann-modell számítására (az előbbi a befektetett tőke megtérülésének iparágon belüli és iparágak közötti összehasonlítását teszi lehetővé – gondoljunk csak arra a bizonyos, üzembezárási pontra -, míg utóbbi, mintegy 80%-os bizonyossággal jelzi előre a csőd bekövetkeztét, legalább egy évvel annak megtörténte előtt), így akkor is kapunk figyelmeztetést a vállalkozás helyzetéről, amikor még nem is érezzük, baj van.

Ha a hegy nem megy Mohamedhez….

Visszatérve a vendéglátó-ipari vállalkozások helyzetére, az üzletek elmaradt vendégeit, csökkenő forgalmát ellensúlyozhatja az étel házhoz szállítása. E szolgáltatásra egyébként is egyre nagyobb az igény, most pedig még inkább.
Érdemes az éttermeknek, de még a cukrászdáknak is fontolóra venniük, hogy csatlakoznak egy ételek házhoz szállítására szakosodott, már ismert és népszerű szolgáltatóhoz (pl. Netpincér), vagy esetleg maguk próbálnak létrehozni ilyet, néhány üzlet társulásával. (Ez utóbbi kockázatosabb, de mint ilyen, ha bejön, többet hoz a konyhára – jelen esetben szó szerint.)


Ő is főnök, ő is főnök, sőt ő is…

A vállalkozások pénzügyi helyzetének megingásával, a kereslet csökkenésével a munkahelyek is veszélybe kerülnek. Az első megoldás, ami ilyenkor általában a cégtulajdonos eszébe jut, az a leépítés, azaz a feleslegessé vált dolgozó elbocsátása.
Ez – azon túlmenően, hogy komoly bajt jelent az érintettnek és családjának -, azzal a veszéllyel is jár, hogy a helyzet jobbra fordulásával nehéz lesz ismét feltölteni a létszámot, és ez különösen igaz a vendéglátásra. (Nem sokkolom a Kedves Olvasót azzal, hogy általában nyáron, főszezonban, milyen munkaerőhiánnyal küzdenek, és mennyibe kerül egy akárcsak „megjárja” kvalitású szakács vagy felszolgáló foglalkoztatása is.)

Kézenfekvőnek tűnik a munkaidő csökkentése, hogy azokat a munkatársakat is megőrizhessük, akiket egyébként most el kellene bocsátanunk. Azaz, ha két dolgozóból egynek felmondanánk, maradjanak mindketten, csak az eddigi teljes munkaidő helyett napi 4-4 órában.
Ez is jó megoldás lehet, ha az érintettek ebbe belemennek. Egy családos dolgozónak azonban a fele fizetésének elvesztése - még ha átmenetileg is -, komoly egzisztenciális veszélyt hozhat.

Ha szerencsénk van, találunk olyan vállalkozást – vagy vállalkozásokat, hiszen akár 3-4 cég is összefoghat- ágazatunkban, amely eddig azért nem foglalkoztatott alkalmazottat, mert teljes munkaidőben nem lett volna képes munkát biztosítani számára, de napi egy-két órában örömmel fogadná a dolgozót.
Ekkor szövetkezve a szóban forgó vállalkozással, lehetőség van arra, hogy a munkavállalónak egy munkaszerződése és több munkaadója legyen.

Ennek jogi kereteit az Mt. 195.§-a adja. Eszerint
- több munkáltató és a munkavállaló a munkaszerződésben egy munkakörbe tartozó feladatok ellátásában állapodhatnak meg;
- a munkaszerződésben meg kell határozni, hogy a munkabér-fizetési kötelezettséget melyik munkáltató teljesíti;
- a munkáltatók a munkavállaló munkajogi igényével kapcsolatban egyetemlegesen felelnek;
- a munkaviszonyt - eltérő megállapodás hiányában - bármely munkáltató vagy a munkavállaló jognyilatkozata megszünteti;
- a munkaviszony megszűnik a munkáltató jogutód nélküli megszűnésével, illetve akkor, ha a munkáltatók száma egyre csökken.

A fentiekkel kapcsolatos megegyezés (költségek viselése, ki teljesítse a többiek nevében is a munkaadói kötelezettségeket) és a papírmunka kezdetben „macerásnak” bizonyulhat, de ha belerázódtak, gyümölcsöző lehet az együttműködés.

Nem muszáj persze a konkurens vendéglőnek segítő kezet nyújtani, a munkaadóként társuló felek ki is egészíthetik egymást: mondjuk felszolgálóra étteremben és cukrászdában is szükség lehet.

Internet, te csodás!

Ahol a munkavégzés jellege azt lehetővé teszi (mint a legtöbb irodai munka esetében) érdemes bevezetni a home office – azaz a munkavállaló otthonában történő – munkavégzést. Ez annál is inkább üdvözlendő megoldás, hogy a köznevelési intézmények bezártak, és a gyermekek felügyeletét az érintett családoknak meg kell oldaniuk. Esetükben a home office komoly segítséget jelentene.

Ez egyébként jogilag normál munkavégzésnek minősül, és a munkaidőre, a munkabér megfizetésére és a munkaviszonyra vonatkozó szabályok érvényesek rá – így az is, hogy a munkavégzés költségei a munkaadót terhelik.

Fontos a munkaadóknak azt is tudniuk, hogy bár a „home office” az Mt. által nem szabályozott, így elrendelése kizárólag az érintett felek megegyezése alapján történhet. A vonatkozó megállapodás tartama kapcsán is óvatosan kell eljárni: a „home office” hónapokig tartó folyamatos megállapítása felveti a színlelt távmunkavégzést (amit viszont szabályoz az Mt., méghozzá a 196-197.§-aiban - , továbbá munkavédelmi aggályok is felmerülnek, hiszen távmunkavégzés elrendelésére kizárólag munkaszerződés alapján kerülhet sor.

Az internet lehetőséget kínál a videó-konferenciák – meetingek, taggyűlések – tartására is.

Ki fizeti a révészt - munkabér vagy táppénz?

A jelen időszak – és ki tudja, meddig tart majd ez a helyzet – sok munkát ad majd a jogászoknak.
A fokozott vészhelyzet ugyanis olyan problémák elé állítja a munkaadókat, melyekre korábban (legalábbis nagyon régóta) nem volt még példa.

Indokolt tehát vitatható esetben megkérdezniük jogászt a teendőkről, mintsem később a nyakukba venni egy munkaügyi pert.

Nézzünk példát is az „akarom vektor, ha akarom piktor” szituációkra!

Például, ha a magyar vállalkozás azért nem tud termelni, mert a szükséges alapanyag nem érkezett meg a távol-keleti gyárból, mondjuk az ottani dolgozók karanténba kerültek, vagy éppen egészségügyi maszkok gyártására állították át őket, úgy az itthoni vállalkozás dolgozóinak a leállás idejére alapbért kell kapniuk, az állásidőre irányadó szabályok szerint.

Amikor megérkezik a megrendelt alapanyag, akkor azokat a munkavállalókat, akik eleve be lettek volna osztva akkorra, már rögtön másnap berendelhetik normál órabérért dolgozni, A többieket viszont csak túlórapénzért.
Ha viszont a céget közvetlenül érinti a karantén elrendelése, és így dolgozói nem tudnak megjelenni a munkavégzés helyén, akkor az a munkáltató által elháríthatatlan külső oknak minősül. Ez esetben az Mt. 146.§.(1) bekezdése alapján munkabér sem jár a dolgozónak (kivéve, ha máshonnan, mondjuk otthonról is tud dolgozni). Viszont a társadalombiztosítási szabályok szerint az érintett munkavállaló – tünetek fennállása nélkül is – keresőképtelennek minősül és táppénzre jogosult. (Ezzel kapcsolatban lásd a 102/1995. (VIII.25.) Korm. rendelet 11.§.(2) bekezdésében előírtakat is!)

Fontos tudni, hogy rosszul jár az a munkáltató, amely annak ismeretében is munkavégzésre kötelezi a dolgozóját, hogy a munkahelyen fokozott fertőzésveszély áll fenn. Ugyanis, ha a munkavállaló megbetegszik, akkor az munkabalesetnek minősülhet, és az ilyenkor szokásos kártérítést kell kifizetnie részére a foglalkoztatónak.
Ilyen munkabaleset lehet például, ha a dolgozó úgy kapott koronavírus-fertőzést, hogy elhalaszthatatlan külföldi kiküldetésre küldték egy fertőzött országba.