Tegyünk a kiégés ellen!

Szerző: Repka Ágnes

HR szakértő, munkajogi szakokleveles tanácsadó

Korábban Magyarország piacvezető személyzeti szolgáltató cégének management tagjaként a munkaerő-közvetítés és fejvadászat országos fejlesztése, irányítása volt a feladata. Emellett tréneri és szakmai mentori tevékenységet végzett sok éven keresztül. Jelenleg szabadúszóként vállalatoknak, alapítványok részére végez HR és munkajogi tanácsadást, magánszemélyek részére pedig munkajogi és karrier-tanácsadást. Szabadidejében munkajogi és karrier-tanácsadó blogot vezet kismamáknak, édesanyáknak két könyve jelent meg a kismamákat, kisgyermekes édesanyákat a munkahelyen megillető jogokról, több fórumon publikál és ad elő rendszeresen.

A kiégés – az a tünetegyüttes, amely hosszú távú fokozott érzelmi megterhelés, kedvezőtlen stresszhatások következtében jön létre és fizikai-érzelmi-mentális kimerüléssel jár – a ma még gyakori tévhittel szemben nem csak azokat érinti, akik segítő foglalkozásuk révén (orvosok, haldokló, vagy súlyos betegeket ápolók, szociális munkások, pszichológusok) nagyobb stressznek és megterhelésnek vannak kitéve.

Kiéghet bármely dolgozó a munka világában, akit túl sok stressz ér, aki nem kap elég visszajelzést, megerősítést, motivációt, vagy akinek a bérezése túl alacsony, rendszeresen sokat kell túlóráznia, vagy olyan elvárásokat támasztanak vele szemben, aminek nem lehet megfelelni. Fontos tisztázni, a kiégés nem a dolgozó alkalmatlanságát jelenti, tehát nem szégyellendő, vagy titkolandó dolog.

De hogyan ismerjük fel a kiégést? Teljesen természetes, hogy néhanapján nincs kedvünk bemenni dolgozni, ez még nem jelenti azt, hogy kiégtünk (ahogyan alapvetően a túlórázás vagy az alacsonyabb bér sem okoz automatikusan kiégést mindenkinél). A kiégésnek jól megfigyelhető, körül írható fázisai vannak, így amennyiben az alábbi állapotok valamelyikét észleljük magunkon, legyünk résen, s ha kell, cselekedjünk!

A kezdeti szakasz az idealizmus szakasza, ekkor túlzott lelkesedéssel veti bele magát a dolgozó a teendőibe, irreális célokat tűz ki, s idealizálja a munkakört, a céget. Ezt követi a realizmus szakasza, amikor az erőfeszítésekre, a teljesítményre pozitív visszajelzést adhat a munkáltató, s ez elősegíti a hatékonyságot, a további jó teljesítményt. Ám egy idő után a teljesítmény nem emelkedik, a dolgozó a munkájával járó kapcsolataiban nem túl lelkes, csökken a teljesítőképessége, az érdeklődése, a motivációja. Ez a stagnálás szakasza. Ezt követi a frusztrációs szakasz, amikor megjelenik a cselekvés- és bizonyítási kényszer, amely valójában a kiégés előszobája. A dolgozó ilyenkor egyre több időt tölt a munkahelyén, kevesebbet foglalkozik a családjával, barátaival, a magánélete kevésbé lesz fontos számára. Közben a munkahelyi teljesítménye csökken, a sokszor negatív megnyilvánulásokra lesznek figyelmesek a kollégái, vezetője. A legutolsó fázis az apátia, amikor az érintett kerüli a kihívásokat, a munkatársak segítő szándékát elutasítja, s általánosságban negatívan gondolkozik szinte mindenről.

De mit tegyünk, ha felismerjük magunkon – vagy másokon, családtagunkon, kollégáinkon – a kiégés tüneteit?

Első lépésként mi magunk is sokat tehetünk, hogy ne kerüljünk a kiégés utolsó fázisaiba, hanem még időben megállíthassuk ezt a folyamatot. Iktassunk be bizonyos időközönként szüneteket, kikapcsolódást - akár egy munkanapon belül is. Ha érezzük, hogy túlságosan stresszesek vagyunk, segíthet egy rövid séta a levegőn, egy tea, kávé, vagy egy rövidebb relaxálás, meditálás. A munkahelyi környezetből kilépve igyekezzünk a nap végén is olyan tevékenységekkel kompenzálni a napi stresszt, ami segít nekünk hátrább lépni, elszakadni a mindennapi mókuskerékből. Ez lehet egy kreatív hobbi, sport, olvasás, naplóírás, barkácsolás, vagy egy-egy magányban eltöltött óra (ez utóbbi különösen segít, ha a munkánk során folyamatosan ügyfelekkel, emberekkel kell foglalkoznunk). Próbáljuk meg a hétvégéket is úgy szervezni, hogy beleférjen egy kirándulás, a szabadban, a természetben töltött fél – egy nap, vagy egy fürdőzés, egy jó étterem, vagy rég nem látott, kissé elhanyagolt barátokkal töltött nap. Ugyanilyen fontos a megfelelő mennyiségű és minőségű alvás.

Ha pedig úgy látjuk, hogy egyedül nem tudunk megbirkózni a helyzettel, kérjünk segítséget. Ha a munkahelyen a túl sok feladat, a hiányzó erőforrások, a túl nagy elvárások okozzák a stresszt, beszéljünk a főnökünkkel, s kérjünk tőle megoldást – plusz erőforrást, a munka átütemezését, a határidő kitolását. Ha szükséges, vegyünk igénybe professzionális segítséget is.

Emellett az is hasznos, pláne, ha nem először kerültünk ilyen állapotba, hogy egy kicsit önmagunkkal is szembe nézünk: mi okozta azt, hogy ide jutottunk, van-e a múltunkban olyan történés, ami ezt a teljesítménykényszert okozta, próbáltunk-e valójában segítséget kérni, ha nem, miért nem, mi tartott vissza minket. Ez azt is jelenti, hogy felelősséget kell vállalni akár a múltbeli hibás döntéseinkért is – hogy például hagytuk magunkat hosszú hónapokon túlórázásra kötelezni, vagy hogy nem jeleztük a nekünk kiadott feladat irreális voltát, de az a belátás is ide kell, hogy tartozzon, hogy a munkáltatói kultúra, amit mi sokáig teljesítménycentrikusnak tartottunk, valójában nem veszi figyelembe az embert, s csak a cég érdekeit szolgálja.

Ezekkel a felismerésekkel - és a tudatos kikapcsolódás mindennapi életünkbe való beépítésével - jó esélyünk van arra, hogy többet ne kövessük el ugyanezt a hibát, s a következő kiégéshez való közeledésnél saját magunkat tudjuk megállítani, s jó útra terelni.