Tippek munkamániásoknak

Az egyik legjobb dolog, ha a munkánkat valóban szeretjük, élvezettel csináljuk nap mint nap, s nem csak kényszerből megyünk be minden reggel dolgozni. Az ébren töltött felnőtt életünknek nagyjából a felét a munkavégzés teszi ki, így nem mindegy, milyen hangulatban töltjük az életünk eme felét, hogy kiteljesedést, önmegvalósítást, elégedettséget érzünk-e eme idő alatt, vagy szenvedést, nyűglődést, stresszt. Ám van az a pont, ahol a munka szeretete és az élvezettel végzett munka nem marad meg az egészséges keretek között, s lassan függőségé válik a munka.

Hogy ismerjük fel, hogy munkamániások lettünk?

Élhetünk a gyanúperrel, hogy a munka átvette az uralmat az életünk felett, ha egyre gyakrabban hanyagoljuk családi és szociális kapcsolatainkat, nem találkozunk már a barátokkal, családtagokkal olyan rendszeresen, mint régen, ha a mindennapokban még a szükséges étkezések is kimaradnak a munkahelyen, ha ebédidőben is csak dolgozunk, ha folyamatosan a munkahelyi tennivalókon jár az eszünk. Természetesen elfogadható, hogy egy-egy túlórát teljesítünk, de amikor folyamatosan túlórázunk - akkor is, ha nem várják el tőlünk a cégnél -, vagy ha csak azon mérjük le önmagunk értékét, hogy milyen munkahelyi teljesítményt nyújtunk, sajnos valószínűleg az egészséges tartományból átkerültünk a függőségbe.

De hogyan lépjünk ki ebből?

Érdemes először tisztázni, hogy mi miatt alakult ki a helyzet. A munkáltató követel folyamatosan túl sokat? A céges kultúra szerves eleme az az elvárás, hogy napi 12 órát dolgozzunk? Ha igen, s erről a főnökkel esély sincs beszélni, s ezen változtatni, akkor a munkahelyváltás az egyetlen hosszú távú megoldás. Egyre több cég van, ahol a korábbinál többet várnak el az embertől, ahol jól hangzó szlogenként mondogatják, hogy „többet kell teljesítenünk”, de az emberi teljesítőképességnek is van egy határa. Kutatók szerint már a 8 órás munkavégzés sem hatékony, így a folyamatos, naponta, hetente többször elvárt 9-10-11 órányi munkavégzés rettenetesen kimerítő a dolgozó számára, s többlet hozadéka alig van hosszú távon a cégnek. Ha tehát ilyen munkáltatónál dolgozunk jelenleg, a kilépés a csapdából csak úgy lehetséges, ha másik állást keresünk, ahol tudatosan figyelünk arra, hogy a cég jobban tolerálja a munka magánélet egyensúlyát.

Ha saját magunk „okoztuk” a munkafüggőségedet, érdemes külső segítséget kérni: egy jó barát, vagy közeli családtag – akit elfogadunk, akinek a szavára adunk – biztosan külső, objektív szemlélőként tud a z általa látottakról beszélni, s talán megfelelő irányba terelni minket. Ám gyakran maga a munkamániában érintett ember annyira elfogult ilyen helyzetben, hogy nem látja a valódi okot, vagy a probléma valódi nagyságát. Ami nekünk csak egy kis ideiglenes túlórázásnak tűnik egy nagyobb projekt miatt, az valójában lehet egy évek óta húzódó súlyos munkafüggőség, ami már a magánéletünket és az egészségünket veszélyezteti. Ha tehát nem tudunk egyedül megküzdeni vele, ne féljünk – és főleg ne szégyelljünk – professzionális segítséget kérni egy coach vagy egy pszichológus személyében.

Sokszor a tanult minták okozzák azt, hogy úgy véljük, a munkában is mindig 120 %-ot kell teljesíteni. Érdemes azt is megvizsgálni, hogy milyen volt a szüleink viszonya a munkához. Talán azt láttuk gyerekként, hogy ők is mindig túlóráztak? Hogy csak úgy jutottak egyről a kettőre, hogy munkamániásként hajtottak éveken keresztül? Vagy gyerekként csak akkor kaptunk dicséretet, ha a maximumot nyújtottuk? Csak akkor éreztük szerethetőnek, értékesnek magunkat? Egy szakember segíthet kibogozni a múltból hozott mintákat, s elérhetjük a segítségével, hogy változtassunk a szemléletünkön, a munkához való viszonyunkon.

Szabadidődben keressünk más típusú elfoglaltságot, amiben örömünket leljük, de nagyon messze áll az eredeti munkánktól. Ha a munkánkhoz kapcsolódó hobbink van, fennáll a veszélye, hogy továbbra is a munkával foglalkozunk szabadidőben is. Olyan tevékenységet végezzünk, ami teljesen ellentétes a munkánkkal, ha irodában dolgozunk, akkor menjünk a szabadba, ha sporttal foglalkozunk, keressünk valami nyugalmasabb, intellektuális hobbit. Osszuk be tudatosan a szabadidőnket! Szervezzünk rendszeresen olyan programokat, amikor kimozdulunk, és valami teljesen mást csinálunk. A legjobb, ha erre a barátainkkal megyünk el, s ők jönnek értünk, így esélye sincs annak, hogy a megbeszélt helyre ne érkezzünk meg, munkára hivatkozva, lemondva a találkozót. Ők majd kirángatnak otthonról minket, de a munkahelyről is, ha kell!

Ha a munkahelyi körülmények nem olyan vészesek, s nem a teljesíthetetlen elvárások okozták a munkamániánkat, próbáljuk meg a megfelelő irányba terelni újra az életünket. A megfelelő sorrend felállítása, koncentrálás a munka során, zavaró tényezők tudatos kiiktatása, s a munkafeladatok megfelelő ütemezése segíthet, hogy normális időn belül végezzünk a feladatokkal, s újra mi uraljuk a munkánkat és ne fordítva.

És legutolsósorban tanuljunk meg nemet mondani. Sokaknak azért utalja a munka az életét, mert nem tudnak nemet mondani, bármit elvállalnak, amit rájuk bíznak – és ezt sok munkáltató, de néha a kollégák is kihasználják sajnos. Több módszer is van, hogyan lehet a nem hozzánk tartozó feladatokat finoman, de határozottan visszautasítani, találjuk meg a hozzánk illő módszert, s igyekezzünk minél többször alkalmazni!