Kovács úr nehéz döntést hoz – cégeladás, cégértékelés (1.)

Egy vállalkozás valós piaci értékének számítása jóval összetettebb folyamat, mint pusztán a kiegészítő mellékletben is szereplő mutatók összegzése. Számos tényezőt kell figyelembe venni, elemezni.

Kovács úr bánatosan ült az íróasztala mögött, a kezébe temette az arcát. Akárhogy is töri a fejét, nincs más, nincs jobb megoldás. El kell adnia az Ernő bácsitól örökölt céget. Nekem csak teher –gondolta –Editet és Petrát pedig nem érdekli. Pontosabban, csak az osztalék érdekli őket. Illetve érdekelné, ha lenne. De nincs. Igaz, Adél sokat javított a helyzeten, kihozta ebből a csődtömegből, amit lehet, de ez mind-mind kevés. Lajost is megkérdezte, mi legyen ezzel a vállalkozással. Ő, miután hosszan elbeszélgetett Adéllal, azt mondta, hogy van a cégben szusz, fel lehetne lendíteni, de szerinte nem éri meg. Ha a két másik tulajdonos közömbös a társaság sorsa iránt, akkor Kovács úrnak nem érdemes küzdenie. Adják el a céget, a kapott pénzt fektessék be a Stílus és Siker Kft-be, és Kovács úr cserébe adjon benne üzletrészt a hölgyeknek.

Jó, jó – morfondírozott Kovács úr. Tegyük fel, hogy eladom a boltot, de mennyit kaphatok érte? Ha túlárazom, a kutya sem veszi meg, ha pedig keveset kérek, azért nem veszik meg, mert azt gondolják, titkolni valónk van, valami gubanc van a kft-vel. Csontvázak a szekrényben… Áron alul eladni, az elkótyavetyélése a cégnek, és végeredményben Edit és Petra kifosztása. De kimondja meg, mennyit ér a Menő Cuccok Kft?

– Lajos! – csapott a homlokára Kovács úr.

Egy vállalat valós piaci cégértékének számítása kapcsán, először is azt kell eldönteni, hogy milyen értékelési módszert alkalmazzunk, és a rendelkezésre álló módozatok pontosan hogyan is épülnek fel.

A gyakorlatban a cégérték meghatározására alapvetően három értékelési módszertan valamelyikét – adott esetben ezeket egymással is kombinálva, ellenőrizve a kapott adatokat – alkalmaznak a szakemberek:

• jövedelemtermelő képességen alapuló módszer;
• összehasonlító árak módszere;
• könyv szerinti értékből kiinduló módszer.

Azt, hogy egy adott vállalat esetében melyik módszer a leginkább célravezető, alapvetően az határozza meg, hogy pontosan milyen méretű, milyen iparágban, milyen formában működő társaságról beszélünk. Vagyis az összes körülmény gondos mérlegelése után kell választani, az előbbiekben felsorolt alapmódszerek közül.

Nézzük meg ezeket közelebbről is!

Jövedelemtermelő képességen alapuló módszer, amikor a vállalkozás értékét az általa termelt jövedelem alapján állapítjuk meg. Ezt a módszert többféle módon lehet alkalmazni, de szakmai szempontból legjobban alátámasztott és elfogadott az ún. DCF módszer. Ennek lényege röviden összefoglalva az, hogy legalább 5 évre (de lehetőség szerint inkább többre) szóló terv alapján becsüljük meg a társaság jövőbeni jövedelmeit és azt a kockázati értékkel növelt diszkonttényezővel jelen értékre diszkontáljuk. Ennek a módszernek azonban – értelemszerűen – feltétele a már az adott időpontban rendelkezésre álló minimum 5 évre vonatkozó terv.

[Már önmagában e kritériumnak sem olyan könnyű megfelelni. Becslésről – és így számos bizonytalansági tényezővel tűzdelt – folyamatról van szó, összetett számításokat kell elvégezni.]

A tárgyalt körbe tartozik – azaz a jövedelemtermelő képességen alapuló módszernek tekinthető – az az eljárás is, amikor a társaság által egy év alatt megtermelt EBITDA (adózás, kamatfizetés, értékvesztés és értékcsökkenés előtti eredmény) értékét egy, az adott piaci szegmensben elvárt megtérüléssel szorozzuk be (azaz a nominális megtérülési elvárást évek számában fejezzük ki).

Sajnos e módszernél a számvitel által már rögzített és így ismert információkat nem hívhatjuk segítségül. A DCF és EBITDA adatok felhasználásával történő vagyonértékelésnek a tényadatok felhasználásával történő elvégzését ugyanis elsősorban a DCF módszer alapszabálya zárja ki, amely szerint az adott időpontban ismert információkon alapuló üzleti tervet vesz alapul.

Továbbá kizáró tényező az is, hogy a terv által felölelt években ténylegesen elért eredményeket alapvetően az adott években hozott, a változó piaci folyamatokra reagáló üzleti döntések alakítják, határozzák meg, és e körülmények egy korábbi időpontban (jelesül a cégértékelésének időpontjában) még nem ismeretesek és nem meghatározhatóak.

Az összehasonlító árak módszere, azt jelenti, hogy ugyanazon tevékenységi területen működő társaságok árai, illetve piaci mutatók alapján állapítjuk meg az adott vállalkozás értékét. Ilyen alapvető mutatószám a P/E (price/earning) mutató, illetve a P/BV (price/book value) mutató, amikor az árat a realizált eredményhez illetve a könyv szerinti saját vagyonhoz viszonyítjuk. Ezen módszer alapvetően tőzsdei társaságok esetében használatos.

A könyv szerinti értékből kiinduló módszer (saját tőkéből kiinduló vagy mérleg alapú módszer), amikor megállapítjuk a társaság saját tőkéjét, amit a szükséges korrekciókkal módosítunk, és azt tekintjük a társaság piaci értékének.

Vagyis meg kell állapítanunk a társaság eszközeinek piaci értékét és ebből le kell vonnunk az idegen források (kötelezettségek és passzív időbeli elhatárolások) értékét. A két szám különbözete a korrigált (tényleges) saját tőke.

A módszer alkalmazhatósága és egyben pontossága azon áll vagy bukik, hogy a saját tőke kiinduló értéke milyen mértékben tekinthető pontosnak. Ez triviálisnak tűnhet, mivel megfelelő bizonyossággal szolgálhat erről a cég által közzétett beszámoló, hiszen ennek meg kell felelnie a számviteli törvény előírásainak. Ebből következően a beszámoló megfelelő és azonos szabályrendszer szerint készül, és szerencsés esetben még könyvvizsgáló is ellenőrizte.

A piaci érték megállapítására is több módszer kínálkozik. Ezek közül a rendelkezésre álló információk és a cég jellege alapján kell választanunk. Lényeges, hogy azt a módszert kell megtalálnunk, amely nem eredményezhet irreális értéket. Például, ha egy társaságnak jelentős saját vagyona (ingatlanok, stb.) van, de eredményessége csekély, akkor azt nem lehet a jövedelemtermelő módszerrel értékelni, hiszen ezzel a vagyonból eredő értéket nem vesszük figyelembe, és a tényleges értéktől jelentősen eltérő értéket kapnánk eredményül.

A saját tőkén alapuló módszer alkalmazásakor arra is gondolni kell, hogy a számviteli alapelvekből következően, a magyar vállalkozások beszámolóiban a vagyontárgyak általában alul értékeltek, azaz jellemzően a valósnál alacsonyabb értéket mutatnak. [Kivéve, ha a cég élt a számviteli törvény által, egyes vagyonelemek körében megengedett piaci értékelés lehetőségével.]

Ráadásul a számviteli adatokból történő piaci érték megállapítása során egy lényeges körülménnyel, a cég működésében rejlő kockázattal – és annak „beárazásával” – nem számolunk, mivel a módszer alapvetése a vállalkozás folytatásának számviteli elve.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy statikus számból következtetünk a piaci értékre.

Azoknak, akik a saját tőkéből kiinduló piaci érték megállapításának módszere mellett döntenek, fontos tudniuk, hogy valójában e módszer nem önmagában a saját tőke értékének megállapítását jelenti. Megköveteli emellett bizonyos korrekciók figyelembe vételét is – ezek a piaci érték megállapításához szükségesek –, és emiatt gyakori, hogy az így kapott piaci érték nem egyezik meg a kiindulási alapnak tekintett számviteli saját tőke értékével.

Ez azonban, természetesen, nem jelenti azt, hogy a számításba hiba csúszott.

Fentiek összegzéseként fontos kiemelnem, hogy bár a szakemberek körében (méltán) a DCF eljárás a legnépszerűbb és ezért széles körben alkalmazott, de ha a cég értékelése azért vált indokolttá, mert a tulajdonosaik – vagy adott esetben az örökösök – között vita, sőt peres eljárás folyik, akkor e módszer választása nem célszerű.

Ugyanis peres eljárások esetén alapvetően a tényeken alapuló eljárást kell alkalmazni, míg a DCF eljárásból hiányoznak az összehasonlító tőkeadatok és a historikus jövedelmi adtok. Tegyük hozzá, hogy olyan kiélezett helyzetben, mint a tulajdonosok pereskedése, a vállalkozás folytatásának ténye igencsak kétséges.

Ezért e módszert ilyen esetekben csak szűk körben alkalmazzák, fogadják el.

Az, hogy milyen árat ítélne a piac reálisnak az adott vállalkozásért, nem érzelmi kérdés, és megfelelő számítási módszerekkel igen jó találati aránnyal becsülhető.

A társaságok eladásának ürügyén gondoljuk át, mire is kell számítania a tulajdonosnak, ha lehetséges vevő átvilágítja a cégét, és mit tehet a számvitel azért, hogy a kép, amit a külső szem lát, minél ígéretesebb legyen.

Induljunk ki abból, ami a befektetőt is foglalkoztatja ekkor: egy vállalkozás piaci helyzetének megtartása, erősítése – de már maga a piacra jutás is – harc a versenytársakkal, amelyhez ki kell tűzni a célokat, és az odavezető út lépéseit, eszközeit.

Ehhez stratégiára van szükség, és döntő szempont, a reménybeli vásárló látja-e a felvásárlandó társaság helyét ebben a koncepcióban, vagy sem.

A stratégia nemcsak egy leltár a jövőbeni célokról, hanem koncepcióba öltött vízió is a vállalkozás jövőjéről, amely rögzíti e célokat és meghatározza az ezek megvalósulásához szükséges erőforrásokat, fejlesztéseket és irányt mutat abban, hogyan válasszon a cég a piaci lehetőségek közül, miként aknázza ki azokat, miként alkalmazkodjon és befolyásolja környezetét.

A társaság eredményessége attól függ, hogy a külső, piaci környezettel milyen mértékben képes együttműködni – és ennek feltétele, vezérfonala a jól felépített stratégia!

Banálisan hangzik, de igaz: egy vállalkozás alapvető célja a vállalkozás, és ez minden esetben érvényes. Felmerülhet a kérdés, hogy ha minden vállalkozásnak ugyanaz a célja, akkor miért nem lehet „konyhakész”, minden cégnek jó stratégiát vásárolni.

Nos, bár az alapcél azonos, de az már cégenként különbözik, hogy ezt milyen módon, milyen keretek között kívánják tulajdonosai elérni: hiszen eltérő a vállalkozások „küldetése”, céljai, feltételrendszere. Így az a stratégia, amely az egyik vállalkozásnál jól bevált, nem feltétlenül vinne sikerre egy másikat.

Az azonban, hogy a stratégiának szerves része a számvitel is – segítheti, és szándéka ellenére gátolhatja is azt –, minden esetben igaz!

Ahogyan magának a vállalkozás működésének, az átvilágításának csak része, és nem kizárólagos célja a társaság számviteli rendszerének vizsgálata. Úgy is mondhatnánk, gomb a kabáton, amit okosabb a kész felöltőhöz választani, mint fordítva.

Másként fogalmazva, a számvitel – bár fontossága vitathatatlan –, csak az út, de nem a cél.

Ha már megtaláltuk a választ arra, hogy mit is szeretnének (adott esetben új) tulajdonosai a vállalkozásukon keresztül elérni (a „pénzt sokat és gyorsan”, méltányolható szempont, de célmeghatározásként önmagában kevés), akkor az üzleti – és marketing-stratégiához megkeressük a lehetséges jogi kereteket, ideértve a számviteli rendszert is.

Bár – fenti összefüggésben – a számvitel „csak” szem lehet a láncban, de a vállalkozás könyvelője nagyon sokat tehet a társaság, illetve tulajdonosai céljaiért azzal, ha ezekhez igazítja a társaság számviteli rendszerét, élve a törvény kínálta választásokkal.

E keretek közt csak a vállalkozások „számviteli lehetőségeivel” foglalkozunk, a cégátvilágítást annak igazolására is felhasználva, hogy az eddigi szabályos megoldások helyett a számvitelben is választhatóak más – szintén szabályos –, de a cég körülményeihez jobban illeszkedő eljárások.

Az üzleti év zárása és a számviteli politika szükséges, lehetséges változtatásának mérlegelése során e szempontokat is érdemes átgondolni!

Ilyen szempont például, a társaság céljaihoz szabott amortizációs politika is.

A folytatásban arról lesz szó, hogy milyen szempontok alapján célszerű választani az egyes amortizációs módszerek közül.