Kovács úr a sarkára áll – kifelé a cégből a veszteséges termékkel!

A beszámoló összeállításához kapcsolódóan végzett elemzések a gyanúsan magas költségekre, veszteségekre is felhívják a társaság döntéshozóinak figyelmét. Érdemes tovább vizsgálódnunk ilyenkor, mert lehet, az önköltségszámítás „hazudik”.

Kovács úr a negyedéves fogalmi adatokat tanulmányozta, és kis híján megütötte a guta.

Egyrészt azért, mert a forgalmi adatok nyomon követése is ügyvezetői feladat lenne, másrészt az időszakot veszteséggel zárták, nem is kevéssel. Klárika az elkeserítő adatokhoz hozzáfűzte, hogy a baj gyökere a „C” termék, amely csak viszi a pénzt, és már 2023-ban abba kellett volna hagyni a gyártását.  „Vesszen a veszteség”! – adta ki a jelszót Klárika.

– Miért nem tudtam én erről? – üvöltötte a telefonba Kovács úr. – Mégis, mikor méltóztattál volna intézkedni, édes jó Lajosom? Te nem olvasod a Klárikától kapott beszámolókat? Miért nekem kell mindennel foglalkoznom? Azonnal állítsd le annak a vacaknak a gyártását!

– Nem hiszem, hogy ez a megoldás – Lajos hangja fojtott volt, igyekezett megőrizni a nyugalmát. – Arra a „vacakra” van kereslet. A múlt héten is kaptunk megrendelést egy nagyobb mennyiségre. Lehet, hogy most veszteséges, de mégis csak hoz bevételt. Nem kell kidobni az ablakon. Lehet, hogy inkább új beszállítókat kellene keresnünk, akiktől kedvezőbben vehetjük meg az alapanyagot.

– Kifogás, kifogás, kifogás! – harsogta Kovács úr. – Azonnal nézz utána, mi a helyzet azzal a nyavalyás „C” termékkel! 

A „mi legyen a veszteséges termékkel?” projektet Lajos a raktárkészlet vizsgálatával kezdte.

Első lépésben ellenőrzött néhány szúrópróbaszerűen kiválasztott anyagbeszerzési számlát, és úgy ítélte meg, hogy az árak reálisak, sőt gyakran a vásárolt mennyiséghez kapcsolódó fizetési kedvezményeket is kihasználta a cég.

A munkaerő költségei csak a jogszabályok megkövetelte, és az ágazatban jellemző mértékben emelkedtek.

Az egyes termékekből gyártott mennyiség jellemzően követi a megrendelt mennyiséget.

A termékek bekerülési értéke azonban a fentiekkel nem magyarázható módon megnövekedett, ezt az értékesítési árak nem megfelelően követték, ami egyre szerényebb adózott eredményt hozott a cégnek.

Lajos úgy döntött, hogy a készletek forgási sebességével, illetve a tevékenység jövedelmezőségével kapcsolatos mutatók elemzése előtt igyekszik feltárni a csökkenő nyereség okait. Ehhez először a cég önköltségszámítását vizsgálja meg. 

A társaságnál a „hagyományos” pótlékoló kalkulációs módszert alkalmazzák. Ez ellen eddig Lajosnak sem volt kifogása, de most úgy látja, talán nem ez a legjobb megoldás. Az a gond ezzel – tűnődik Lajos –, hogy akkor alakították ki, és akkor is működött jól, ez a módszer, amikor a változó költségek mellett elhanyagolható mértéket képviseltek a termékekre fel nem osztható, vállalati általános költségek.

Évtizedekkel ezelőtt, az anyagárak és a munkaadói közterhekkel növelt bérek költségei éven belül ritkán, és belátható időszakon belül is csak elhanyagolható mértékben változtak.

Ez egyben azt is jelentette, hogy a költségek megbízhatóan – csekély „hibaszázalékkal” – tervezhetőek voltak.

Manapság már sokkal nehezebb megtervezni – gyakrabban is kell felülvizsgálni - a termékek önköltségét, ezekből kiindulva felépíteni a termelést, árajánlatot adni, pénzügyi tervet készíteni, ennek alapján hitelt felvenni, beruházási alternatívák – és ezek megtérülése – között választani.

A vállalkozásoknak ma már gyorsan változó üzleti környezetben kell talpon maradniuk, amelynek kockázatát egyre inkább a vállalati általános költségek is befolyásolják. Ezek optimalizálása is fontos kérdéssé vált. 

Lajos nemrégiben olvasott az egyik népszerű szaklapban egy érdekes cikket arról, hogy a hagyományos pótlékoló kalkuláció alkalmazásakor számos olyan probléma merül fel, amelyek gátolják, hogy a költségkalkulációból kapott adatok alapján gyorsan meghozza azokat a döntéseket a vezetőség, amelyekkel a veszteségek elkerülhetőek, csökkenthetőek. Azaz a valós vetítési alapok – állította a cikk szerzője – hamis költségek kimutatásához vezetnek. 

Itt az ideje – gondolta Lajos –, hogy a gyakorlat igazolja az elméletet, lássuk mi a helyzet nálunk e téren!

Lajos az alábbi, 2025. évi adatok felhasználásával kezdte el az elemzést. 

Milyen képet kapunk akkor, ha az árbevételt tekintjük vetítési alapnak?

 * A vetítési alap (pótlékkulcs) az egyes termékek árbevételének az összes árbevételhez viszonyított arány (pl. az „A” terméknél (20.000/90.000)x100=22,22%), így a 36.000 állandó költség 22,22%-a esik rá).

Amint látjuk, ebben az esetben a „C” terméknél már veszteséggel kell számolnunk. 

Mi történik akkor – tette fel magának a kérdést Lajos –, ha a termelés során felmerülő változó költségeket tekintjük vetítési alapnak?

Ebben az esetben az „A” és „B” termékek esetében az előző esetnél nagyobb nyereséget kapunk, míg a „C” termék most is veszteséges, de ez a veszteség meghaladja a fenti negatív fedezetet. 

Lajos a homlokát ráncolta és nagyokat sóhajtott, miközben többször is ellenőrizte a számításai pontosságát. Mi lenne – faggatta saját magát –, ha kicsit változtatnánk a gondolkodásmódunkon, hiszen használhatjuk vetítési alapként a gépóra-felhasználást is?   

Ez mindösszesen 20.000 gépóra, azaz

• „A” terméknél 6.000 gépóra,
• „B” terméknél 8.000 gépóra,
• „C” terméknél 6.000 gépóra.

Ez esetben már az „A” terméknél is veszteséggel kell számolnunk, és a „C” termék esetében ezzel a módszerrel is negatív a fedezeti összeg. 

– Lehet, hogy kár volt Klárika figyelmeztetéseit félvállról vennünk? Mégis el kellett volna már búcsúznunk a „C” termékünktől? Viszont – dünnyögte Lajos – érdemes még megnéznem, mit mutatnak a számok, ha a munkaóra-felhasználást választjuk vetítési alapként!

 Ez mindösszesen 16.000 munkaóra, és

• „A” termék esetében 5.000 munkaóra,
• „B” terméknél          9.000 munkaóra, míg
• „C” termék esetében 2.000 munkaóra.

Ha a munkaóra-felhasználást választjuk vetítési alapként, akkor az „A” és „B” termékek gyártása tűnik veszteségesnek, míg a „C” termék szép nyereséget mutat. 

Lajos elérkezettnek látta az időt, hogy megigya szokásos délutáni tejeskávéját, mielőtt összegzi az eredményeket és beszámol róluk Kovács úrnak. 

Fentiekből leszűrhetjük azt a következtetést is – tűnődött, miközben töltött még egy kevés tejet a kávéhoz –, hogy a bemutatott négy, lehetséges vetítési alapnál három esetben volt veszteséges a „C” termék, és csak egy esetben kapcsolódott hozzá pozitív fedezet. Az „A” termék 50-50 százalékban volt nyereséges, illetve veszteséges, de ez utóbbi nagyságrendje nem volt jelentős. A „B” termék az abszolút győztes, csak egy esetben láttunk veszteséget, és arányában az sem volt számottevő. Mégis csak vesszen a veszteség, ahogy Klárika fogalmazta meg a szerinte egyetlen racionális döntést? Nem, nem eszik olyan forrón a kását! 

Lajos az íróasztala melletti iratszekrényhez sietett, kivett néhány irattartót és az íróasztalra halmozta tartalmukat. Lapozgatta az iratokat, néhány adatot bepötyögött a laptopján megnyitott táblázatba.

– Végezzünk egy ellenpróbát is! Nézzük meg, mit mutatnának a számok akkor, ha beszűntetnénk a „C” termék gyártását!

Lám-lám – Lajos elégedetten dőlt hátra a székében –, úgy véltük, kiiktatunk egy veszteségtényezőt, ha az előző számítások szerint rosszul szereplő „C” termék gyártását beszűntetjük. Pedig ha ezt megtennénk, az egészét tekintve nyereséges termelés veszteségessé változna.

Abban az esetben, ha a „C” termék veszteségét mutató kalkulációk bármelyike alapján a cégvezetés úgy döntene, hogy ez a termék „megy a levesbe”, azaz beszűntetik a gyártását, ezzel az egész vállalkozást veszélyes helyzetbe hoznák – az egyébként realizált 4.000 MFt adózás előtti eredmény helyett 6.000 MFt veszteséggel kellene szembe nézniük. 

Ugyanis a „C” termék 10.000 MFt rezsiköltséget „elvisz a hátán”, és ez az érdeme az alkalmazott vetítési alapokkal rejtve marad.

(A „C” termékre van kereslet, ráadásul az ügyfélszolgálat tájékoztatása szerint minőségi kifogás is csak elvétve érkezik ezzel kapcsolatban. Igaz, nemrégiben egy jelentősebb mennyiséget visszavett a cég, de ezt sem minőségi kifogás miatt, hanem azért, mert a vevő – előre nem tervezhető okokból – kénytelen volt beszűntetni a kereskedelmi tevékenységét.) 

– Meg kell magyaráznom a főnöknek – sóhajtott Lajos –, milyen nagyon fontos, hogy a választott vetítési alapok ne torzítsák el az egyes termékek rezsibíró képességét. – Persze – tette hozzá gondolatban Lajos – az azért zavar, hogy milyen sok pénzt visznek el az állandó költségek. Jobb lesz, ha újabb kalkulációs módszerekkel is megvizsgálom, mit hoznak a cég konyhájára az egyes termékek. Igaz, nincs új a nap alatt: ezek a „frissebb” módszerek is jellemzően pótlékolnak, csak más vetítési alappal dolgoznak. 

Itt az ideje, hogy magára hagyjuk szegény ügyvezetőt a számításaival meg az erről Kovács úrnak írt beszámolójával. Amint elküldte az e-mailt főnökének, ő maga is hazamegy pihenni.

Másnap foglalkozik majd azzal a kérdéssel – és vele együtt mi is –, hogy lehet-e csökkenteni az általános költségeket, hogyan lehet elválasztani az ocsút a búzától, azaz az indokolt költségeket elkülöníteni a feleslegesektől. Ugyanis az üzemi és vállalati általános költségek között szükségtelen, csak veszteséget hozó tételek – mint mondjuk a kihasználatlan kapacitásoknak betudhatóak – is megbújhatnak.