Kacagó számvitel - Egy ellenőr mindenhez ért (?!) – avagy a „túlparton” sem minden fenékig tejfel

Első munkahelyem a Fővárosi és Pest Megyei Társadalombiztosítási Igazgatóság - mai nevén OEP – volt. A személyi jövedelemadó, áfa- és egyéb adók előtti időkben a társadalombiztosítási járulék képviselte azt, ami miatt a vállalkozók – akkoriban e fogalom főként az egyéni vállalkozókat, azaz a „maszekokat” jelentette – morgolódhattak, panaszkodhattak, és főleg, számíthattak a revizor megjelenésére. Ők – az akkori idők „mumusai” a Társadalombiztosítási Igazgatóság ellenőreiként „idegesítették” a vállalkozókat, APEH (pláne NAV) akkor még nem létezett. Legalábbis néhány évig még nem…

Az alábbi eset főszereplője e „mumusok” egyike, kedves kolléganőm, Enikő – nem ez az igazi neve, de a történet maga valós -, az 1980-as évek közepén, kezdő revizorként egy tetemes járulék-tartozást felhalmozó maszekot ellenőrzött idősebb és tapasztaltabb kollégája felügyeletével.

Ahogyan ez manapság is előfordul, a vizsgálat egyben arra is kiterjedt, van-e lefoglalható vagyontárgya a vállalkozónak, amelyből tartozása rendezhető. Enikő feladata az volt, hogy e vagyontárgyakat egy jegyzőkönyvben összeírja. A vizsgálat alanyai rendszerint kifejezetten rosszul reagáltak erre a „macerára”, az Igazgatóság, és főként váratlanul megjelenő munkatársai iránti ellenszenvüknek – vérmérsékletüktől függően – hangot is adtak. Enikő nagyon-nagyon utálta munkájának ezt a részét, sajnálta is a bajban lévő vállalkozókat. Igyekezett hát minél gyorsabban és „fájdalommentesen” túlesni azon a bizonyos jegyzőkönyvön.

Az aznapi „áldozat” az általában megszokotthoz képest nagyon csendes, szinte félénk volt - legalábbis Enikőnek úgy tűnt -, így nem próbált személyesen, az illető lakását körbejárva meggyőződni annak vagyoni helyzetéről (egyébként ez lett volna a feladat), hanem leült a konyhaasztalhoz – emberünk ott fogadta a hatósági embereket -, és szelíden csak azt mondta neki:

- Nézze, én megértem az Ön problémáit, de nekem ez a munkám. Nem akarom megalázni azzal, hogy benézek még az ágya alá is. Sorolja fel nekem szépen az értékesebb tárgyait, például festmények, háztartási gépek, ékszerek...

A vállalkozó tágra nyílt szemmel meredt rá:

- Vagyonom, nekem? Nincs énnékem másom, kezét csókolom, csak egy szovjet gyártmányú Hi-Fi tornyom. - mondta bánatosan.

Enikő nem volt kifejezetten naprakész a szórakoztató elektronikában, így visszakérdezett:

- És az mennyit ér, mit írjak a jegyzőkönyvbe?

Kollégája – mint utóbb kiderült a „maga kárán tanul igazán a zöldfülű” pedagógiai elv híve volt – hamiskásan mosolygott a bajusza alatt (szó szerint), de nem szólt közbe. Enikő látta ezt, de úgy gondolta mentora csak az ő vagány helyzetmegoldása feletti elégedettségében derül.

A vállalkozó elgondolkodva vakargatta a fejét:

- Nem is tudom… Legalább három éve vettem… Mennyit is érhet most? Körülbelül… - és itt elhangzott egy olyan összeg, amiből emberünk, ha nem is az egész tartozását, de annak jelentős részét kifizethette volna.

- Nagyszerű! – örvendezett Enikő - látja, nem is olyan nagy a baj! Csak el kell adnia a Hi-Fi tornyot! Addig meg írjon egy kérelmet, hogy adjon az Igazgatóság fizetési halasztást. Leírom erre a darab papírra a címet, meg az illetékes főosztályvezető nevét.

Enikő úgy érezte, mégsem olyan ronda munka ez…