Fókuszban a pénzkezelési szabályzat: felszolgálási díj, és a borravaló a vendéglátásban

Ha a pincérek borravalót kapnak, az jó dolog. Ha elviszi a pénzt az adóbírság, az már kevésbé. De mi köze a NAV-nak – és főleg a pénzkezelési szabályzatnak - a borravalóhoz?

A vendéglátásban megszokott felszolgálási díj és borravaló adószakértői szemmel nézve valóságos időzített bombák.

Egyrészt a fogalmak keverése a probléma forrása, másrészt a borravaló vállalkozáson belüli kezelése okoz galibát.
A borravalóval, mint fogalommal nincs gond, intézménye komoly történelmi múltra tekinthet vissza.
Londonban például 1652-ben nyitották meg az első teaházat – a század végére már több száz működött belőlük a városban-, és egyben a borravaló szokása is megszületett. A hölgyek a nyilvános teázást a teakertekben élvezhették, amelyek viszont meglehetősen messze estek a teázó konyhájától. Ezért, ha a vendégek szerették volna forrón meginni a teájukat, ösztönözniük kellett a pincéreket a gyorsabb kiszolgálásra. E célt szolgálták az asztalokra helyezett kis zárt fadobozok, melyekbe a vendégek pénzérméket dobáltak a felszolgálók számára. A dobozokon a T.I.P.S. (To insure prompt service, vagyis “gyors felszolgálás biztosítása érdekében”) felirat állt.
A borravalónak Magyarországon is több száz éves hagyományai vannak. Eredetileg törvény írta elő, és az adásvételi szerződések végén fogyasztott bor árának fedezésére szolgált.

Ez a törvény később megszűnt, de az elnevezés és a szokás megmaradt. Sőt, az évszázadok alatt átterjedt minden más szolgáltatásra, ezzel díjazzuk a kiszolgálás minőségét.
A felszolgálási díj története ehhez képest igen szerény, és talán ez is az oka annak, hogy sokszor összetévesztik a borravalóval.

Ez azért baj, mert adózási és számviteli szempontból nem kezelhetjük őket egyformán!
A Kúria legutóbb – 2019. október 31-én a borravaló pénztárgépben való tárolása tárgyban hozott – ítéletével már foglalkoztam e fórumon, most a pénzkezelési szabályzat kapcsán visszatérek a kérdésre.

Vegyük górcső alá először a felszolgálási díjat!

A felszolgálási díj nem kötelező borravaló

Az alapvető különbség a borravaló és a felszolgálási díj között az, hogy ez utóbbi mindenképpen a vállalkozás (az adott vendéglátó egység) bevétele, és nem közvetlenül az egyes pincérek jövedelme.

Ha a vendéglő tulajdonosai úgy döntenek, hogy bevezetik a felszolgálási díjat, akkor ajánlatos az ennek szabályait rögzítő, 71/2005. (IX.27.) GKM rendeletben elmélyedniük.

A felszolgálási (szerviz) díjnak már nincs jogilag behatárolt, felső értéke, a rendeletből törölték a korábbi, 15 százalékos határt.

Ettől függetlenül, a gyakorlatban jellemzően a vendéglátó vállalkozások megelégszenek a 10 százalékos értékkel.
Akár 10 százalék, akár 15 vagy több, ha a vállalkozás bevezeti a felszolgálási díjat, annak a nyugtán, számlán minden esetben szerepelnie kell!

Ebből következően, az éttermi pénztárgépeknek alkalmasnak kell lenniük arra, hogy a felszolgálási díjat külön soron tüntessék fel a bizonylaton, illetve külön gyűjtsék, és listázzák azt a pénztár jelentésen.

A közelmúltban (2017. január 1-től) az ágazatban bevezetett kedvezményes áfa-kulcs hatással van a felszolgálási díj kezelésére is.

Ugyanis a felszolgálási díj „osztja a sorsát” az érintett terméknek, azaz átveszi annak áfa-kulcsát.

Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy ha az adott nyugtán, számlán szerepel egy 27 százalékos, és egy 18 százalékos termék is, és mindkettőhöz kapcsolódik felszolgálási díj, akkor a felszolgálási díjat arányosítani kell, két soron kell szerepelnie nyugtán, számlán, a pénztárgépben: egyszer a 27 százalékos, egyszer pedig a 18 százalékos gyűjtőben.

(„Az éttermi pénztárgépek által készített Pénztárjelentésen külön sorban kell kinyomtatni a napi felszolgálási díj összegét. A pénztárgépnek biztosítani kell a felszolgálási díj havi szintű gyűjtését és listázását.” – olvashatjuk a 48/2013. (XI..15.) NGM rendelet 3. számú melléklete GF/3. pontjában)

Nézzünk erre egy példát!
Bővér Bendegúz úr minden nap kedvenc éttermében – a Három Vak Varjúban - ebédel. Ma éppen az alábbiakat szemelte ki az ét- és itallapról:
- Ropogós malaccsülök káposztás-juhtúrós sztrapacskával 3.390 Ft
- Madártej citrusos hablabdával 980 Ft
- Csípős almapaprika 420 Ft
- Szentkirályi ásványvíz 395 Ft
Összes fogyasztásának értéke tehát aznap 5.185 Ft. A felszolgálási díj 10 százalék, azaz a nyugta végösszege 5.704 Ft.
Mivel Bővér úr helyben fogyasztja el a fenti lakomát, a helyben készített fogásokra 18 százalék, míg a „gyári csomagolású” ásványvízre 27 százalék áfa érvényes.
A felszolgálási díj így két sorban szerepel a nyugtán:
- bruttó 479 Ft a 18 százalékos, és
- Bruttó 40 Ft a 27 százalékos áfa-gyűjtőben.
Természetesen találhattam volna egyszerűbb példát, egyszerűbb számokkal is. A fentiek egy valós budai étterem mai napi árait mutatják, egyszersmind szemléltetve azt is, hogy a való életben nincs könnyű dolga a vendéglátósoknak, ha nem dolgozhatnak olyan szoftverrel, amely automatikusan arányosítja a felszolgálási díjat.
Ha mind a pénztárgépet, mind a vendéglátó szoftvert körültekintően választja meg a cég, akkor az a felszolgálási díj (akár százalékos, akár tételes, akár ezek kombinációja) kezelése mellett olyan „ínyencségekre” is képes, mint mondjuk a házhozszállítás, kiszállítás vagy éppen a törzsvendégeknek adott egyedi kedvezmények pontos kezelése.

A fentebb hivatkozott rendeletnek megfelelően, az adókkal és járulékokkal csökkentett felszolgálási díjat havonta a vendéglátásban közvetlenül közreműködőknek ki kell fizetni.

Sok vendéglátóhely számára ez jelenti a bérfejlesztés hátországát – azért vezetik be a felszolgálási díjat, hogy az alkalmazottaiknak olcsóbban adhassanak némi plusz jövedelmet.

A nettó (áfa nélküli) felszolgálási díj ugyanis mentes a személyi jövedelemadó alól (Szja tv. 1. számú melléklete 4.21 pont), 15 százalék nyugdíjjárulékot kell utána fizetni, de ezt sem az alkalmazottnak, hanem a foglalkoztatónak. A dolog érdekessége, hogy a felszolgálási díjat ebben a tekintetben úgy kell kezelni, mint amiben a közteher már benne foglaltatik, azaz – mint az egyszerűsített készpénzfizetéses számla esetében az áfát – „felülről” kell a járulékot és annak alapját számítani.

Visszatérve Bendegúz barátunk napi fogyasztásához, ott a bruttó szervízdíj 519 Ft volt, méghozzá kétféle áfa-kulcs szerinti felosztásban, azaz
- 406 + 73 Ft 18 százalékos, és
- 31 + 9 Ft 27 százalékos áfával, azaz nettó 437 Ft + 82 Ft áfáról beszélünk.
A 437 Ft-ból (ez jelen esetben a keresett értéknek a 115 százaléka) kell kiszámítanunk a nyugdíjjárulék alapját, ami egyben a pincérek számára kiosztható összeget is jelenti ebből a fogyasztásból. Ez 380 Ft, a foglalkoztatónak pedig 57 Ft nyugdíjjárulékot kell befizetnie (és nem mellesleg bevallania is a 08-as bevallásban). A kifizetésnek pedig meg kell egyeznie a befolyt felszolgálási díj általános forgalmi adóval és nyugdíjbiztosítási járulékkal csökkentett összegével.

Könyvelési szempontból nézve, a felszolgálási díj (szerviz díj) a szolgáltatásnyújtás ellenértéke, ezért egyrészt tartalmazza az áfa összegét is – erről fentebb már esett szó-, és a nettó díj a vendéglátó vállalkozás adóköteles bevétele. Ezt a vendég fizetheti készpénzben, vagy bankkártyával is.
Ezzel rögtön „meg is ágyaztunk” a pénzkezelési szabályzat kérdésének, de erre még visszatérünk.
Nézzük a borravalót!

A felszolgálási díj bevezetésének ténye nem jelenti azt, hogy borravalót nem kaphatnak a pincérek.
A hangsúly azon van, hogy ezt a vendég szándéka alapján személy szerint a felszolgáló kapja/kapná, és nem az étterem, egyfajta szolgáltatási díjként (mint a felszolgálási díjat).
Ezért, ha a borravaló összege sem a nyugtán, sem a számlán nem szerepel, az nem szabálytalan, hiszen ez a tétel nem minősül ellenértéknek.

Ezért nem mindegy, hogy – szó szerint – hova teszik a felszolgálók ezt a pénzt.

Nagyon fontos, hogy bár a borravaló a vendég által közvetlenül a pincérnek szánt/adott összeg, de ennek kezeléséről a foglalkoztatónak az érintett dolgozóival előzetesen meg kell állapodnia.

Ez azért is lényeges, mivel az sem biztos, hogy a vendéglőben csak egy felszolgáló van. Ahol többen vannak – és jellemzően egy pincérnél lehet fizetni-, ott nyílván nem csak a fizetőpincéré a teljes borravaló.
A pénzkezelési szabályzatban is rendezni kell ezeket a kérdéseket!

Három – és mindegyik szabályos- megoldás közül választhatnak: a borravalót
- a felszolgálók azonnal elteszik, vagy
- elkülönítve – például egy borravalós dobozkában – gyűjtik, vagy
- bekerül az online pénztárgép kasszájába.

Ha közvetlenül a pincér kapja a borravalót és nem adja azt le, akkor ez adómentes bevételnek minősül (Szja tv. 1. számú melléklet 4.21. pontja második fordulata), mivel adómentes a vendéglátó üzlet felszolgálójaként a fogyasztótól közvetlenül kapott borravaló.

Ez után a magánszemélynek járulékot sem kell fizetnie (Tbj tv. 4.§. k) pont) kötelező jelleggel, de dönthet úgy, hogy mégis (Tbj. tv. 26.§. (7) bekezdése): ez utóbbi esetben a nyugdíjjárulék mértéke 15 százalék.
Az első megoldás tehát teljes egészében adóellenőr-kompatibilis, a másodikkal óvatosnak kell lenni, míg a harmadik már kifejezetten veszélyes lehet. Persze az előbb azt állítottam, hogy mindhárom megoldás szabályos, így nézzük meg, mi kell a második és harmadik esetben ahhoz, hogy ez az állításom megállja a helyét.
Az elkülönítve tartott dobozka esetében nagyon fontos, hogy tényleg elkülönítsék azt és tartalmát a cég pénzeitől. Fizikai értelemben is, így még biztonsági okokra hivatkozva se őrizzék a borravalót a kasszában, a házi pénztárban nem jelenhet meg: a napi forgalom és a váltópénz összegétől el kell különíteni.

(Persze ez nem jelenti azt, hogy a borravaló egy légtérben sem tartózkodhat a bevétellel, a szervízdíjjal!)
Ha a borravaló bekerül a kasszába, az lehet szabályos és szabálytalan is.

Ez utóbbi akkor, ha nem papírozzák le rendesen a dolgot, mert akkor az esetleges ellenőrzés – összevetve a pénztárgép nyugták szerint indokolt pénzkészletet a ténylegesen ott lévővel - a „felesleget” eltitkolt bevételnek, a gépbe szabálytalanul be nem ütött tételeknek minősíti, ennek minden következményével, jelentős bírsággal egyetemben.

A papírozás – pontosabban bizonylatolás – ez esetben azt jelenti, hogy a borravalót is beütik a gépbe, a megfelelő „pénzmozgás bizonylattal” kísérve. Ez az irányadó rendelet (48/2013. (XI. 15.) NGM rendelet 4. számú melléklete) kategóriái szerint azt jelenti, hogy „6.5. Pénzmozgás bizonylat, sorszám: 6., befizetés ok: 07 – borravaló”.
Ezt a kasszás megoldást jobb elkerülni, de van, amikor nem lehet. Mondjuk akkor, amikor a vendég bankkártyával ad borravalót.

Az adóhatósági ellenőrzéssel kapcsolatos óvatosságon túl, azért sem szerencsés ötlet, ha a céghez folyik be a borravaló, mert akkor azt már csak bérjövedelemként lehet kiosztani a dolgozóknak (ennek minden adó és járulékkövetkezményével).

Abban az esetben, ha a munkáltató és az alkalmazottak mégis jobbnak látják úgy megállapodni, hogy a dolgozókat megillető borravaló összege is a pénztárgépben található fizikailag, akkor az étteremnek ezt egyrészt a fentebb említett módon kell a pénztárgépben kezelnie, bizonylatolnia, másrészt az összeget más nevében és javára beszedett, elszámolási kötelezettség alá eső tételként kell nyilvántartania, elkülönítésének rendjét a pénzkezelési szabályzatában rögzítve. Ugyancsak az előzőek szerint kell eljárni a borravaló kivételekor – például a nap végén elszámolás a munkavállalókkal -, azaz nem adóügyi bizonylattal (NGM rendelet 67.§. 14. pontja szerinti pénzmozgás bizonylat) kell kísérni a pénz kivételét.

Ezáltal egy esetleges ellenőrzés keretében lefolytatott pénztár rovancsolás során is egyértelműen elkülönül a pénztárgépben fellelhető borravaló a napi forgalom és a váltópénz összegétől.

A fentebb bemutatott megoldások bármelyikét is válassza a cég, azt részletesen be kell mutatnia a pénzkezelési szabályzatában, és a gyakorlatban is ragaszkodnia kell az ott leírtakhoz.

Ugyanis, ha az adóellenőrzés során a tapasztaltakat összevetve a szabályzatban előírtakkal a revizorok ellentmondást tapasztalnak, az akkor is ok a bírságra, ha egyébként mindkét módszer- a leírt és az alkalmazott – egyaránt helyes.

Még egy – bár már nem a pénzkezelési szabályzat tárgyát képező – megfontolandó szempont a munkaadók számára, a borravalóval kapcsolatban.

A Munka Törvénykönyve (2012. évi I. tv. 52.§. (2)-(3) bekezdése) szerint, a felszolgálók a munkaadó előzetes hozzájárulása nélkül nem fogadhatnak el borravalót, de ha arra engedélyt kapnak, akkor azt nem vonhatják a bérükből.

(Ez egy munkaügyi ellenőrzés témája is lehet akár…)